Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

5.fejezet

 Bran körbevezetett az előcsarnokban.Amint megtudtam, a liftet és a bejárati ajtót körülölelő félemelet alatt mindkét oldalon egy-egy "lakás" húzódik - egy helyiség, ami fürdőre, konyhára és hálóra tagolódik - egy-egy őr számára.Ők ott laktak.
 Az alsóbb emeleteken nem jártunk, mert Bran azt mondta, ott az újoncok vannak, és nem volna jó ott mászkálni.Felzaklatja őket.Meg is értem.
-Vannak, akiket sokkosan érint a hír, valakit fellelkesít az új képessége. - magyarázta nekem Bran - A többje tizenhat évesen kerülnek ide. Akkorra teljesedik ki az erejük.Aztán egyik éjjel elhozzuk őket, ide, ahol megtudnak mindent..
-És a szülők? - háborogtam, mivel csak így nem lehet elhozni egy gyereket - márpedig egy tizenhat éves még gyerek.
-Nekik aznap reggelre levelet küldünk, amiben minden benne van, amit tudniuk kell. - Az utóbbi rész nyugtalanított, de inkább ráhagytam.
 Én két napig aludtam, vagyis a - végül is - gondviselőimnek címzett, már kibontott levél rég kihült a meleg ujjaktól, már kissé hullámosan meg száradt a kétnapos, gyászos könnyektől.
 Lehunytam a szemem, és hagytam, ahogy enyhén átvilágítson a szemhéjamon a lift gyenge megvilágítása.
-És az én szüleim, Bran?
 Éreztem az arcomon folyó, meleg könnyet, ami az állkapcsom vonalán megállt, és a cipőmre hullt.
 Bran nem válaszolt.Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, ott van-e még, nem csak képzeltem-e az egészet, de nem.Bran feszes háta kicsit megrogyott, de még így is egyenes gerinccel állt.A liftajtóra meredt, úgy tett, mintha én nem kérdeztem volna az ég világon semmit.
 Visszacsuktam a szemem, és megjelentek előttem...A milliónyi emlék Rosszal és Lilyvel töltött délutánok, éjszakák rossz álom miatt, mikor kicsit voltam.A szülinapjaim, amikor mindketten hangosan hálát adtak, hogy megszülettem.Vajon akkor születtem igazából?De nem érdekel, ha mégsem, én ezt fogom örökké a születésem időpontjának tartani.Erről eszembe jut a tizennegyedik szülinapom, amikor az egész házat rózsaszín, kislányos dolgokkal díszítették fel, mire hazaértem a suliból.A tortám is póni alakú volt, tizennégy szívecske alakú gyertyával.Így köszöntöttek el a gyerkkortól.Még most is a fejemben hallom Ross mély, apás nevetését, Lily tündöklő tekintetét, amikor rám nézett...és az illata.Lilynek olyan anya-illata volt, olyan isteni és erős volt, ami a szaglásomba ivódott...most is éreztem.A bicikli oktatás, hat éves koromban.Az általánosból való ballagásom.A költözködés.Minden eszembe jutott, mintha csak egy vágott kisfilmet néztem volna rólunk.
 A lábam megremegett, összeesni vágytam, összekuporodni, és a szüleim után zokogni, mint egy óvodás az első napján a szülei nélkül.De erre nem találtam jobb időpontot.
 A térdem enyhén összecsuklott.A sírás áttört az összes ennek megakadályozására való gátakon.Oldalra a falnak estem, vállam és halántékom a hűvös acélba nyomva, zokogva.
Bran hátrapördült és elkapott.A ballal a bal vállam, a jobbal a jobbat tartotta, így háttal kerültem elé, és megtartott.Meleg keze jéghideg karom szorongatta; nem eresztett el, én pedig nem tudtam tartani saját magam
 Akaratlanul is előrecsuklott a testem.Bran belátta, hogy ez így nem jó, úgyhogy megfordított, és átölelt.A karom közénk szorult, de így is szorított.Nagyon nagy támasz volt Bran - mindkét értelemben.Most már nagyon is értem a újoncokat.
-Cssst, cssst, Emily. - súgta halk, fátyolos hangon.Megnyugtató volt, mint az altató, amit egy anya dúdol, mégis új és szép, mint az első hó.A karja a hátamat fonta át, az állát meg a fejemre tette - borzasztó magas volt.
 Kiszabadítottam a kezem, hogy a lapockájánál megkapaszkodhassam a pulcsijában.Az arcomat a mellkasába fúrtam, még mindig szipogva.A sírás nem akart elállni.Alig vettem észre, hogy Bran megnyom egy másik gombot a lift terjedelmes szám oszlopai közül; irányt váltottunk.
 Amíg nem sokára ki nem nyílt az ajtó, maradtunk így.Aztán a tarkómat az egyik alkarjának támasztotta, a másikat a térdem alá rakta.Nem vagyok olyan kicsi, de abban biztos voltam, hogy szinte elvesztem a karjában.
 Kilépett a liftből, és balra indult egy kis folyosón, aztán jobbra be egy ajtón.A szobám, ismertem fel az útvonalat.Letett az ágyra.
 Úgy éreztem magam, mint egy súlyos sebesült, akit a legnagyobb odafigyeléssel kellett elhelyezni.Ahogy letett, a hajam az arcomba borult, de nem ráztam ki.Hagytam, hogy a nedves arcomra tapadjon.Bran tenyérlenyomatát még éreztem a karomon.
 Bran dühödten becsapta az ajtót.
 Nem tudtam, rám mérges-e vagy ha nem, miért.Odajött hozzám, és fejemnél leguggolt.Kisimította az arcomból a hajköteget, és csak miután mély étcsokoládé-barna szemébe révedtem, jöttem rá, hogy be van könnyezve.A sós folyadék drágakő-csillogást idézett a szemébe.
 Meg akartam szólalni, mondani akartam valamit, de csak ennyit tudtam elnyögni:
-Bran... - A sírás megint rám tört, és legyűrt.
-Csss, csss! - nyugtatgatott.
 Nem hallgattam rá, és újra kezdeni akartam valamit tehetetlen lényemmel, de csak könnyek jöttek, szavak alig ha.
 Valaki bejött.Alex nem vette észre, hogy mi folyik itt, úgyhogy beljebb lépett.Csak amikor a lábamhoz ért, esett le neki.Leült az ágy végébe, a kezét a lábamra ejtette.
-Emily.. - mondta halkan, mintha megidézett volna egy szellemet.Majd rájött arra is, hogy én képtelen vagyok válaszolni, mert épp fuldoklom a könnyeimtől, majd Branhez fordult. - Család?
 Bizonyára sok ilyet látott, hogy már felismeri ezt a kétségbeesett nyüszítést.
 Bran összeszorította az ajkait, és némán bólintott.
 Magassarkú kopogására kaptam fel a fejem.Nem éles volt a hang, mint a tűsarkúnál, hanem inkább tompa, mintha valaki trappolna egy öt centis telitalpúban.Jill megállt Alex mellett.Egy kisgyerekre emlékeztetett, amikor hisztizik, mert nem kapta meg a rég óta akart játékot.

-Csitt, Emilia!Csitt legyen!Zavar a nyüszítésed! - förmedt rám, meglepően komolyan, határozottan.
 Ekkor lettem biztos abban, hogy egyenesen gyűlölöm Jillt!Először is; Emiliának nevezett, amikor tudja hogy ki nem állhatom - Branéket is próbálom leszoktatni róla -, másodszor; ellenszenves velem, pedig még csak nem is ismer.Na meg "csitt", és "nyüszítés"...ilyet a kutyáknak mondanak.És Emilia Jasmine Bell/Howell nem egy kutya!
 Összeszedtem magam, abba hagytam a "nyüszítést", kővé keményítette az arcom a düh.Bran is kicsit odébb húzódott, mintha arra számítana, hogy felrobbanok - szó szerint.De csak szépen lassan felültem, kicsit igazgattam magamon, letöröltem az arcom, és felálltam.Bran minden moccanatommal együtt mozdult, mintha táncolnánk.De amikor feszesen Jill elé léptem, ő nem állt közénk - maradt kb. fél méterre a hátam mögött, félig szembe ezzel a kis kényes libával, aki tőlem alig 10 centire volt.
-Ne aggódj, pláza-cica, nem maradok sokáig! - Figyelmeztetés és fenyegetés egyszerre.
 Hátra fordultam megmutathassam Brannek; halál nyugodt vagyok, ő pedig rövid bólintással nyugtázta is.Visszapördültem. - Úgyhogy addig is, törődj a saját dolgoddal, oké? - Nem vártam választ, de ő nem is adott, csak max annyit, hogy felciccegett és kitopogott a bézs színű sarujában és nyolc centis nadrágjában, egy undorodó fintorral az arcán.
 Még engem is - nem hogy mást - meglepett, milyen erőteljes hangon kezdtem beszélni, a "nyüszítés" helyett.Rendíthetetlen voltam...
 Elmosolyodtam.De csak amíg az ajtó felé voltam, és talán Alex láthatta csak az apró, örömteli vigyort.De amit vissza, Branre néztem, válaszért, lecseréltem az arckifejezésem egy kérdő pillantásra.Nem is tudom, mire vártam választ.Esetleg arra, hogy hogy hagytam abba a sírást, mert Jill itt vinnyogott.Ha egyszerűen Bran és Alex vigasza nem használt?
 Bran válaszolt.
-A düh, vagy akár egy ajtó becsapása - Apró, leheletnyi, szintre észrevehetetlen, csak nekem szóló, de mosoly - segít egy kicsit... - biccentett.
 Talán a liftben ezért fordított először háttal, ezért nem válaszolt a kérdésemre, ezért csapta be az ajtót; ha nem is sírt, bekönnyezett.Nem tudok semmit Branről, úgyhogy nem tudom, minek hatására...talán a szülei miatt.
 Bran sötét szemei egyenesen az enyémbe meredtek.Észrevettem: mindig ügyel a szemkontaktusra.
-Ma éjjel otthon alszik.A - újra egy kis, láthatatlan más számára, de mosoly - saját ágyában. - mondta, de hiába még rám nézett én tudtam; Alexnek címezi. - Hazamész ma estére. - Ezt már nekem.

Mára ennyi!Folytatás egy másik fejezetben folytatódik! :)
Sziasztok!