Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

6.fejezet

 Nem háborogtam azért, mert ők már eldöntötték - legalábbis az eddigi terveik szerint - maradtam volna.Tudtam, hogy marasztalnának legalább néhány éjszakára.De most, hogy Bran azt mondta ma a saját ágyamban alhatok, azt jelenti, hogy vissza kell jönnöm ide, és nem tudom meddig, de itt kell maradnom.
 Fogalmam sincs, miért annyira, de rohadt fontosak az angyalvérűek - bár tudnám!Alex informálásából csak annyit tudok "nagy hatalommal bírnak", és hogy én vagyok az egyetlen.Rémület, hogy egy pszichés, epilepsziás lányból, fehér holló ritkaságú lény váljon egyik percről a másikra.
 Meg kell mondanom, kedves, hogy így félt mindenki...csak ne kísérgetnének folyton!
 Nem utasítottam vissza Mr.Brown vacsora meghívását.Elég éhes voltam, és meg kell beszélnünk még azt, amit nem tudtunk.
 Bran úgy jött az oldalamon, mint valami testőr - az is volt.Szemeit sasszemekké alakítva, élesítve, fülét hegyezve a legkisebb neszre is, az ujjait a tőrén hagyta, készenlétben.
 Elkaptam a kezét.
-Nyugi már! - suttogtam - Lazíts kicsit!
 Bran szigorúan rám nézett.
-Te angyalvérű vagy, Emily! - emlékeztetett, pedig a fegyveres kíséret mellett már majdnem elfelejtettem. - És ezt ne vedd félvállról!El sem tudod képzelni, milyen sokan vinnék el a fejed ezüsttálcán pár rugóért..
 A "rugó" szó olyan furcsán hangzott Bran szájából.Mint amikor apa mondta "szemöldök piercing".De csak egyszer mondta így, amikor már inkább leírtam és felolvastattam vele.Különben "izé", " az a szar", " baromság", meg "lezbik hülye mániáa" nevet kapta.Azért kellett kimondania, ha nem csináltatom meg a tizenhatodik szülinapomra.Kimondta: "szemöldök piercing".Így nem lett.
 Szívszorító érzés belegondolni, hogy ő nem az igazi apám, de fogadok, az a férfi is ugyanígy nevezte volna az ékszert.
 "Te angyalvérű vagy, Emily!" Bran hangja visszhangzik a fejemben.Mégcsak nem is vagyok tisztában ennek a szónak a jelenetésével.Remélem Brown majd többet mondd, mint amit eddig megtudtam.
 Bran váratlanul megáll, én meg csak néhány lépést tettem meg nélküle, hátrafordultam.
-Erre, angyalka! - mosolygott rám.Végre valami kifejezés az arcán, mióta elindultunk a szobámból.Kinyitott balra az egyik ajtót, és tartotta nekem.
 Elé léptem.
-Ha te mondod, lidércke. - vágtam vissza.Hirtelen ötlet volt a "lidércke", csak úgy kicsúszott, de találó volt.Végül is, én tizenhat hosszú évig azt hittem Branről és a többiekről, nem valósak.Ami pedig nem valós, az nincs.Lidércek nincsenek, és Branék akkoriban folyton csak kísértettek.Most meg kísérgetnek...
 Bran értette.Tejeskávé színű ajkai mögül fehér fogak ragyogtak le rám, a szeme mintha üveg mögé zárt, folyó, csokoládébarna áramlat volna.
-Én! - helyeselt Bran, szokásos mosollyal. - Menj! - biccentett a tágas terem felé, ahova most beléptem.
 Miután Bran becsukta magunk mögött az ajtót, beljebb invitált, és egy ebédlőbe vezetett.Nekem kicsit túlzásnak tűnt, de ha ez nekik így jó...A abrosz kékes-szürke színű volt, és ilyen anyagból vonták be a székek puha részét, ugyanilyenből készültek a csakugyan hatalmas függönyök.Középen, kivilágítva volt az ebédlőasztal -ami szinte zavaróan furcsa alakú volt - , amin az ezüst evőeszközkészlet visszatükrözte a felette kb. egy méterrel lógó csillár fényét.
-Foglalj helyet! - szólított Bran, megkerült, és az egyik szék mögé lépett.Egy elegáns mozdulattal kihúzta maga előtt, pár lépést hátrálva, de közben engem nézett.
-Milyen udvarias.. -jegyeztem meg, és leültem előtte a székre. - Köszi.. - A hangom elcsuklott, amikor megfordultam, hogy viszonozzam Bran minden bizonnyali mosolyát, de hűlt helye volt.
-Lassú vagy, angyalka!
 A fejem a hang irányába kaptam, vagyis mellettem, a már nem üres széken.Összesen három szék volt, az asztal meg kerek, mint valami elcsúfított pókerasztal.
-Ezt meg hogy csináltad? - ámultam Branre, aki teljesen nyugodtan, kényelmesen helyezkedett el a giccsesre sikeredett ülőhelyén.
 Sehogyan sem értettem, hogy került egy tizedmásodperc alatt a hátam mögül a mellettem lévő betolt székre, egyetlen hang nélkül....hogy?
-Itt mindenki különleges - felelte - Mindenkinek van ereje...Vajon kitalálod, az enyém mi?
 Elgondolkodtam.Az asztalra fektettem a könyököm ls összefűztem a korom rajta.A szememet összeszűkítve fürkésztem Bran arcát.
 Ő utánzott.
-Gyors vagy. - Nem tipp volt; egy határozott kijelentés.
 Bran felnevetett.
-Megtudhatom, hogy jöttél rá? - kérdezte, hangjában egy cseppnyi gúnnyal.
 Felemeltem a csillogó kristály-poharat, ami aq tányérom mellett ékeskedett, és egy gyors mozdulattal belekortyoltam a benne kavargó tiszta vízbe.Visszatettem, és szimpadiasan megköszörültem a torkom.
-Meg - válaszoltam, szándékosan kicsit húzva az időt, és el is értem a várt hatást;Bran egy kissé ideges. - Két dolog merült fel bennem, azután a nap után, amikor idehoztatok, a liftes dolog, meg a most után.Amikor összeestem a liftben - Az emléktől elszorult kicsit a torkom -, akkor - folytattam rekettesen - mi lett volna egyszerűbb, mint a szobámba teleportálni.De nem tetted, úgyhogy a gyorsaság maradt.És meg is magyarázza, hogyan kerültél egyik percről a másikra a Mazda másik oldalára, és hogy hogyan kerültél ide, a hátam mögül.
-Hmm.. - nézett a szemembe, közben hátradőlt a székében, és enyhén bólogatott. - Ügyes kislány!
-Nem vagyok kislány! - tiltakoztam.
 Bran felvonta a szemöldökét.
-Valóban?
-Igen! - Végigmértem, szándékosan - nekem - kócos hajától, a kék ingéig, aminek felül néhány gombja ki volt gombolva, éppen csak annyira, hogy ne legyen feszes; nem volt rajta nyakkendő. - Nem lehetsz sokkal idősebb nálam. - állapítottam meg.
 Bran hirtelen komoly arcot vágott, előredőlt, az alkarját az asztal szélének támasztotta, ujjait összefűzte, és arra meredt.
-Én Marshall Foxszal egyidős vagyok.
  Az én mosolyom is lefagyott, a szívem hirtelen megállt, a gyomrom meg görcsbe rándult.
-Honnan ismered te őt? - kérdeztem halkan, majdnem suttogva.
 Bran komoran a szemembe nézett.
-Gondolkozz, Emily!
-Ő is itt van... - döbbentem rá, és egy könnycseppnek utat engedtem. - ...itt, a rezervátumban...ő is mágikus - Még egy könnycsepp.
 "Tizenhat évesen kerülnek ide...Addigra teljesedik ki az erejük" Eszembe jutott, amit Bran mondott.Marshall tizenhat évesen ment el, és azt mondta, Londonba, hogy ne egy egyszeű autókázás legyen a hozzájuk eljutás.Ha tudtam volna...
 Lesütöttem a szemem, hogy megszakítsam a szemkontaktusunk Brannel.Miért nem mondta előbb?Mondjuk a mikor el akartak hozni ide.Ha azt mondják, itt van Marshall, azonnal belementem volna.Vagy ezt most Bran azért hozta fel, hogy biztosra vegyék, visszajövök?
 Szeretem Lilyt és Rosst, nagyon is, de egyszer úgyis el kellene költöznöm.Igaz, hogy nagyon szeretnék még hosszú évekig velük lenni, minden nap nekik kívánni először "jó reggelt"-et.De Marshall a legjobb barátnőm, a nővérem, és egyszer megbeszéltünk, hogy majd együtt költözünk el, valami szép helyre.
 És most, két éve először itt van, velem egy épületben - ez majdnem ugyanaz.Eldöntöttem: ma még a saját ágyamban alszom, otthon, de utána visszajövök.Szeretem a szüleim, de számomra mindig Marshall volt az első.
-Ügyes kislány - mondta Bran.Nem tudom, rám, vagy barátnőmre értette.
 Nem néztem rá, ami valóban zavarta.Hirtelen megmarkolta az asztal szélét, és közelebb hajolt.
-Emily, én elmondtam volna, de... - az asztalra csapott - nem engedték, érted? - sziszegte mérgesen.
 Dühös volt.De nem rám, magára, és azokra, akik nem engedték neki, hogy elárulja nekem Marshall kilétét.Biztos látta, mennyire szeretem Marshallt, és sajnált.
 Még mindig nem néztem rá, úgy ejtettem a kezem az övére.
-Nem te tehetsz róla. - mondtam, már kicsit magabiztosabb hangon, habár még mindig könnyeztem.
 Bran kirántotta a kezét az enyém alól, és elkapta a csuklóm.Nagyon szorosan fogta, de nem húztam vissza, csak mozdulatlanul ültem, és kerültem a tekintetét.
-Ha én tehetnék róla, haragudnál? - kérdte halkan.
 Most egy kicsit pánikoltam, de ezt nem mutattam ki.Haragudni Branre?...Igen, talán egy kicsit, de ha az ő hibája is lett volna, sem haragudtam volna jobban rá.Bízom benne, és tudom, ha elmondhatta volna, már megtette volna.Ez a fontos.
-Nem a te hibád. - erősködtem, és a kezem - amelyiknek fogta Bran a csuklóm - az alkarjára tettem.
 Hirtelen elengedte a csuklóm, és még mindig dühödten fújt egyet.
-Emilia, az Isten szerelmére, nézz a szemembe!
  De én csak tovább csodáltam a néhány rózsaszirmot, ami az asztal közepén álló friss rózsacsokorból hullott ki, amikor lecsapott.Könnyedén, egyetlen hang nélkül felemeltem egyet, és Bran felé fújtam.Ő laza mozdulattal, de nagyon gyorsan - szinte alig láttam - elkapta.A tenyerébe fogta a kézfejem, felfordítva, és beleejtette a szirmot.Majd köré zárta az ujjaim, és rátette a másik kezét.Az én apró kacsóim eltűntek az ő kezeiben.
-Marshall sem nézett rám hetekig, mikor idehoztam, és megtudta, hazudnia kell neked. - mondta Bran nyugodtan, kényelmesen. - "Talán a húgom az én helyemben megbocsátana, de én nem vagyok egy védtelen kiscica.Ő igen...Nem tudom még, Bran, hogy nekem sikerül-e, ami neki viszont igen." - vitte kicsit "Marshallosabbra" a hangját.
 Igen, nyugtáztam magamban, hogy Marshall fogalmaz így, hogy ő nagyon is ismer, és ő mindig egy "kiscicához" hasonlított, és úgy beszélt rólam másnak:"a húgom".Én sem említettem nagyon másként, mint: "a nővérem".
Ezt alátámasztásul - és megbocsátásul egyben - én is ugyanúgy, ahogy Bran csinálta, a kezébe tettem egy s
-Emily - javítottam ki a hirtelen kitörését.
És végül a szemébe néztem.A szeme felcsillant, és mosolygott, de ez nem jutott el az arca többi részébe.

Mára ennyi! Már írom a folytatást! ;)
Sziasztok!