Kedves Olvasók!

Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

 Visszamentem, és már két másik két társával beszélt valamit az a srác.Ugyanúgy voltak öltözve, mint most már én, meg a fiú.A lány az a lány volt, akit a suliban láttam, a másik a harmadik képzeletem.De egy lány hiányzik.Talán őt most nem idézem ide, magam elé.Furcsa, de én már megszoktam, hogy így gondolkodjam.
 Láthatóan nem vették észre, hogy beléptem.Ezért nem szóltam egy szót sem, csak megindultam anyáék szobája felé.A srác azt mondta - bármiért is mondta -, hogy miután felvettem, láthatom őket.Rajtam van, szóval nekem ez egyértelmű.Ellenőriznem, látnom kell, jól vannak-e.
 Csak résnyire nyitottam ki az ajtót, és besurrantam.Az ágyuk az ajtótól jobbra volt, és anya aludt az ágy azon részén.Odaléptem, megfeledkezve az ajtóról - de nem is érdekelt.
 Anya ébren volt; a szeme nyitva, a plafon felé meredt.Azt hittem, észre vett.Megérintettem a karját, de semmi reakció.
-Anya... - suttogtam, de ő mintha meg sem hallotta volna.Sóhajtott egyet. - Anya! - Normális hangerővel próbálkoztam, és arra számítottam, apa megfordul, rám néz, és a szobámba küld, mert korán van, és ők fáradtak, de semmi.
 Nem tudtam, hogy anya tud-e nyitott szemmel aludni - de egyébként is felkelt volna.Lily Bell rendkívül éber alvó.Már arra felkel, ha valaki bejön a szobába, hiába ninja léptekkel lép, ő meghallja, és felkel.Tehát azt is meg kellett hallania, hogy bejöttem...de akkor miért nem vett észre?Haragudott rám, és ez egy fajta büntetés?A szüleim nem hisznek az ilyesmiben, hogy "ne vegyük észre a gyereket, mert rossz fát tett a tűzre" , ezért nem értettem.
-Anya!...Apa!... - Megráztam anya karját, de nem reagált.Felmerült bennem, hogy valami baja van.Megnéztem a pulzusát.Dobogott a szíve.Lélegzett is.Pislogott.De nem vett észre. - Anya!Apaa! - Nem figyeltek rám, apa fel sem kelt, csak szunyókált és szuszogott tovább. - Mi van veletek?!Anya?!
 Egy erős férfiillat megcsapta az orrom, és éreztem: valaki mögém állt.Megfordultam, és az idegen fiú ragyogó, karibi kék szemeivel találtam szemben magam.
-Sz-szia! - köszöntem bátortalanul, és a karom nyújtottam felé, hogy kezet fogjunk.
 Ő elmosolyodott, köszöntésül meghajtotta a fejét, akár egy alatvaló a királynő előtt.Előkelően a szájához emelte a kézfejem, és megpuszilta inkább.A testtartása inkább laza volt, mint vigyázz-állás.
-Mennünk kell! - mondta, inkább kedvesen, mint sürgetőn.Koromfekete haja rövid volt, szúrós, de nem zselézte, és nem is tüsis.A szája végében kis ráncok lettek, amikor mosolygott.Ragyogó mosolya volt, éppen annyira, mint amennyire szép szája.Egyszóval: sármos volt, nagyon is.De ez nem olyan sárm, mint a másik srácnál, aki a ruhát adta.Ez valahogy...másmilyen helyesség, ha tetszik, egyediség, sajátosság.
- Hova? - kérdeztem, szemöldököm összevonva.
-Sajnálom, nincs engedélyem elárulni, Emilia. - Ő is tudta a nevem; nem meglepő.De én miért nem tudtam az övékét?
-Emily - sziszegtem a fogam közt - Emily Jasmine Bell - mutatkoztam be a teljes nevemmel, bármennyire is utáltam a középső nevem.
-Alexis Wilson, szolgálatodra. - biccentett egyet a fejével oldalra -Szóval Alex.
 Apa egy percre nyugtalankodni kezdett, én pedig addig odafordultam.
-Ross és Lily jól vannak.Neked viszont velünk kell jönnöd. - Megfordultam, mert megfogta a karom.
-Hova a francba akartok vinni?És miért én látlak titeket?Léteztek egyáltalán?És anya miért nem veszi észre, hogy itt beszélgetünk? - lettem hangosabb, de úgysem számított, nem hallott, látott minket senki.De miért nem?Megint kiborultam, vettem észre, de nem bántam.Jogom van kiakadni.-Mi a franc folyik itt?
-Mindent megtudsz, Emily, ha most velünk jössz. - A mosoly elhagyta az arcát, a vonásai gyémánt keménységűvé váltak. - Ígérem. - tette hozzá.
Nem-igen volt választásom;bólintottam.

3.fejezet

 A lakásunk előtt egy hatalmas autó állt.Mazda 6-os.Nem vagyok valami nagy kocsi mániás, de ezt még én is le tudtam olvasni.És én egyébként is a mocikat szeretem.
 Fogalmam sem volt, hogy hova akarnak vinni, de most már bizonytalan lettem a létezésükkel kapcsolatban.Hogyan tudna a képzeletem ruhát, valódi ruhát adni, hozzám érni, vezetni?
 A lány ült a volán mögött, és a felfedezetlen nevű fiú pattant előre.Így Alexszel a hátsó üléseken foglaltunk helyet.
 Kínos csönd uralta egy darabig az autót, miután elindultunk.
-Egyébként Bran vagyok. - szólt hátra a srác, ezzel megtörve a némaságot -De a teljes nevem - habozott egy kicsit - Bran L. Bosco.
 Nem tudom, miért nem mondta az "L." betű jelentését, lehet hogy szégyenli.Mint én a Jasmine-t.
-Jill Adams. - vette oda nekem a lány, szeme az úton maradt.
-Értem...Szükséges bemutatkoznom, vagy ti mindent tudtok rólam...? - tapogatóztam. - Születésem időpontja, helye, anyám, apám neve... - soroltam viccelve, de komoly választ vártam.
-Jobban, mint te magad! - felelte végül Jill, és nem értettem, ezt meg hogy érti?
-Ha? - kérdeztem vissza - Ti honnan tudnátok jobban, mint én? - háborogtam.
 Jill koránt sem volt olyan szimpatikus, mint Alex.
 Bran mondott valamit, valami más nyelven.Öt évig tanultam spanyolul, de egy mukkot sem értettem, csak egy nevet.
-Mi?Ki az a Mr.Brown? - kérdeztem.
-Az igazgató. - válaszolta végül Jill, és dühödten fújt egyet, mintha ezt már vagy százszor elmondta volna nekem.Kényelmesen hátradőlt, de a keze nem moccant a kormány tíz óra tíz perc formájából.
-Minek az igazgatója? - Tudtam, hogy idegesítő vagyok, de azt hiszem, ez rám is tartozott.
-Annak. - mutatott Alex ki az ablakán egy hatalmas kőépületre.Nekem egy ókori kővár képe jutott eszembe róla.
 Alex elé hajoltam, hogy jobban lássam az építményt.Az egészet díszfaragások szelték.Nem számoltam meg, de minimum tizenöt emeletes lehetett.A tető szélein vízköpők csücsültek.De nem démonokat, szörnyetegeket ábrázoltak, hanem isteneket, angyalokat.
-Szép - ámultam el - De angyalok nincsenek. - csúszott ki a számon.
 Alex halkan, keserűen, mégis barátságosan nevetett fel.
-Nincsenek, vagy nem láttál? - fordult hátra Bran.
 Én kérdőn néztem vissza rá.Nem értettem, azt hiszem, már semmit sem.Gyermekként az ember mindent elhisz, amit csak mondanak neki, például az angyalokat.Fiatal tiniként csak filmek, könyvek, rajzok erejéig.Én, így, tizenhat évesen, sem gyerekként, sem ilyen kis-tiniként nem hiszek ezekben, ha nem látom - bár az én képzelőerőm hatalmas.Felnőtt sem vagyok, de még csak felnőttes sem.Szkeptikus vagyok; e felnőttes tulajdonsággal rendelkezem.Ez a kor, amiben most vagyok, az minden velem egyidősnél más.Valaki most kezd el igazán lázadni, valakinek most nő be a feje lágya, vagy mint nekem, elcsendesedem, és egyszerre ki is nyílok.Furcsa...de rám is azt mondják.
-Nem láttam, igaz, de nincsenek. - mondtam - Ahogy titeket is látlak, de igazából ti sem léteztek.
-Ha nem hiszel a szemednek, nagyon meg fogsz lepődni. - tájékoztatott Alex.

Mára ennyi, folytatás érkezik! :)
Sziasztok!