Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

***

 Gyilkos, női kacaj.Sikolyok.És az a sűrű, sötét folyadék...mindenhol.
-Most mit lépsz? - nevetett fel megint Karyn.Karjai két oldalán kinyújtva, fegyvert fogott.Az egyik oldalán Branre, a másik oldalán Lilyre.
 Oda akartam menni, de nem tudtam mozdulni.A lábam a földbe gyökerezett.Kinyújtottam Lily felé a kezem, de nem értem el..Brant sem.De ahogy észrevettem, ők ugyanolyan dermedten álltak, mint én.
-Ne, kérlek, ne, tedd le a fegyvert!Tedd le! - kiabáltam.Sírni kezdtem.Karyn kicsit előrehajolt, e fejét elfordította.
-Mi?Micsoda?Mi volt ez?Egy kis, védtelen egérke cincogása? - újra kacagni kezdett.Utána rám mosolygott, és meghúzta a kakast.
-Ne! - sikoltoztam, és erőtlenül összerogytam.Valami folyósba estem.Körülnéztem, és akkor vettem észre, hogy a padló köve nem is látszik, mert úgy borít mindent a vér, mintha azzal mostak volna fel.Megpillantottam Lily mellett Rosst, holtan.A mellkasából néhány dárda állt ki.Ott volt mellette Marshall, aki nyilván csak segíteni akart, azért siethetett oda.Neki egy kard ment át a szívén.Miért én?Pont velem kell, hogy ilyen történjen?De miért?Meghalt az apám...Meghalt a testvérem..Marshall a testvérem, és nem ez a ringyó!!
 A könnyeim szabad engedtem, hadd menjenek.Hadd sirassam kicsit, akiknél nincs fontosabb.
 Ekkor vettem észre, hogy Alex fut felém.Minden egyes lépésénél fölcsattan az az oda nem illő sötét folyadék.Őt is véráztatta.
 De mielőtt odaért volna hozzám, elrontotta...
-Emily!Emily! - kiáltott oda nekem, és Karyn ekkor vette észre.Elmosolyodott,
-Ó, Alexis!Hol van a lovagod?A hosszabb hajú szöszi...még gyógyítja Feliciti lányát? - Nem tudtam elhinni, hogy Jill megsebesült.. - Hát, felesleges.Meg fog halni.Az Angyal tőr igencsak halálos..Főleg egy mágikusnak.. - nevetett fel újra.
 Alex megállt.Összeszorította az állkapcsát, annyira, hogy tisztán láttam, ahogy remeg az arca, pedig még vagy két méter volt köztünk.Ökölbe szorította a kezét, megfeszítette izmait a végtelen dühe Jill miatt.Érezhette, hogy Karyn igazat mondd.Még csak nem is bizonytalan benne.
-Őt nem tudtad megmenteni, későn értél oda...milyen kár! - játszotta meg sajnálatát Karyn - De vajon a másik barátodat meg tudod? - irányította mindkét pisztolyt Bran fejéhez.A nővérem újra felnevetett, ez viszont elég volt Alexnek.Nekiiramodott, de arra nem számított, hogy Karyn ráemeli a fegyvert, és meghúzza a ravaszt.Alex hátrált néhány lépést, elfehéredve bámulva a nőre, aki most lőtt bele másodjára...és harmadjára..
-Alex! - sikoltottam fel magamban, de más torokból jött ki.Liam a karjában a mozdulatlan, fehér Jillel kiáltott neki.Odarohant, de addigra Alex hátraesett, a végtelen vértócsában.Letette Jillt Alex mellé, és letérdelt a vérbe.
 Én is odarohantam, és lekuporodtam Alex másik oldalára.Liam zokogott.Szörnyű látvány volt; Jill és Alex ott fekszik élettelenül, bár még kissé melegen, Liam meg mindent megtesz, de már meggyógyíthatatlanok.Liam is csupa heg volt, a szétszaggatott, drága ruháin meg a haján mások vére alvadt.
 Egyik kezével megfogta Alex kezét, a másikat leemelte; végleg elment.Búcsúzóul megpuszilta a homlokát, aztán ráhajolt, és csak sírt.
 Én megfogtam Jill kezét, és csak Liaméket néztem.Már a hajam, a ruhám is könnyes lett.Ne, ne, ne, kántáltam magamban, és mindent vissza akartam fordítani, jobbra, de azt még én sem tudom..
 Liam felemelte a fejét, és pont akkor átszelte a halántékát egy golyó.
-Liam, ne, ne ne! - sikítoztam.Ne haljatok meg, kérlek, ti se!Jill se, Alex se, apa és Marshall se...ne, nem akarok, nem tudok nélkületek élni!Ne hagyjatok itt, nem akarom, nem, ne hajlatok meg!Ti pótolhatatlanok vagytok!
 Liam mintha szándékosan tenné, visszaborult kicsit oldalasan Alexre.A kezük úgy maradt, összefonva.Lehet ennél nagyobb rémálom?Már tényleg csak Bran és Lily maradtak?Őket megölte ez, akinek a nővéremnek kéne lennie?
-Ne sírj, pici húgom, ők már meghaltak.Tudod ez mit jelent?Tudod mi a halál?A Vég.
 Nem mondok semmit ennek az őrült szemétnek, aki megölte a szeretteim.Azt sem érdemli, hogy ránézzem.
-Anyuék ártatlan kislánya rimánkodik pár rohadt életért...szánalmas.Ez ez életük értelme, ez a cél; hogy megölje őket az erősebb.A nyomorult angyalokat meg... - bosszús csönd - ...mindet lebuktatom a pokolba!Az angyalvérűek viszont...ők csak az öröklétre kárhoztattak.Illetve, az az egy, aki ezt túléli. - Felnevetett. - Mert ha kettő van, ott már nagyobb hatalom van, és ahol nagyobb a hatalom, a másik fellázadhat ellene, tudod?Én viszont nem tűrök lázadókat..Szóval, viszlát a mennyben, húgi! - nevetgélte.
 Én csak becsuktam a szemem, Alexék összekulcsolt ujjaira tettem a tenyerem, közben szorítottam Jill kezét.Nem éreztem semmit, csak ahogy az utolsókat dobbanó szívem megáll, fájdalmasan.
 Két kéz megmarkolta a felkarom.
 Megijedtem; felsikoltottam.
 A kezek a fejem két oldalát ölelték körül.
-Emily!Emily, ébredj! - Bran hangja.
 A szemem kipattant, és megláttam Brant, amint ő keze volt az arcomon, és ki tudja, mióta ébreszdgetett.A szobám, gondoltam, a szobám, a szobám...A torkom fájt a sok sikolytól, a szemem meg tök könnyes volt, ahogy a párna is ott, ahova folyt.
-Csak álom volt.Semmi baj!Nem történt semmi.Itt vagy a szobádban, Augusztus van, hajnali fél négy.Csak néhány órája aludtál el. - nyugtatott Bran.Nagyon jól csinálta, hogy elterelte az apróságokkal a gondolataim.Biztos sokszor vigasztalt újoncokat - ki is nézem belőle.Kicsit én is kezdtem megnyugodni, és elhinni; egy álom volt csupán. - Mit álmodtál?
-Ross és Lily és...és Alex....Liam.. - hadartam, és újra sírni kezdtem. - Alex... - ismételgettem - ..és te, Jill..
-Cssst, cssst, nyugodj meg, jó?Semmi bajuk, nekem sem.Egy horzsolás nincs senkin, se rajtuk, se rajtad, sem pedig rajtam, értesz?Nyugodj meg! - mondta halkan és lassan, hogy megértsem.Megértettem.Felfogtam.De a szívem még mindig vert, még pedig úgy, mintha maratont futottam volna.
 A sötét szobából lassan kirajzolódott az arca.Agódó ,de nyugodt.Én is próbáltam egyre lehiggadni; mély levegőket vettem, és a szemébe néztem.Ekkor vettem észre az egész helyzetet.Bran mellettem térdel, belül az ágyon, de fölém hajol, egészen közel, annyira, hogy az orrunk majdnem összeért, a haja vége meg a homlokomat csiklandozta.
-Minden oké? - kérdezte halkan néhány perc múlva, amikor már megbizonyosodott, hogy megnyugodtam.
-Igen, igen.Kösz, Bran. - Rámosolyogtam. - Nincs még egy olyan, mint te. - ismételtem őt.
 Bran visszavigyorgott.
-Köszi... - motyogta.Elengedte az arcom, kievickélt az ágy szélére, és elkezdte igazgatni a ruháját.Felállt, megrázta a haját.
 Én az ágy szélére ültem, lelógattam a fejem, a kezemmel meg megtámaszkodtam az ágy szélén.Kicsit megszédültem.
-Sajnálom, Emillia.
-Mit?Hogy Emiliának szólítottál? - viccelődtem.
 Bran rám nézett és halkan felnevetett.
-Nem, nem.Igazából nekem tetszik ez a név. - mosolygott. - Azt sajnálom, hogy mennünk kell.
 Felálltam, kiroppantottam a hátam meg a nyakam, után felvontam Branre a szemöldököm.
-Mi?Máris?
-Igen, most.Illetve, öltözz fel, és menjünk.Már pirkallik.Nekünk pedig napkelte előtt el kell innen tűnnünk.Karyn...keres téged.
 Az álmom kis szilánkjai a mellkasomba vájtak erre a névre.
-Igen. - sóhajtottam - Tudom.Menjünk!

Mára ennyi.Viszlát a folytatásnál.
Sziasztok!