Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, ha nem, jó szórakozást kívánok!
Na, hol is tartottunk?

12.fejezet

 Az ébresztőóra nem akart leállni..Asszem elfelejtettem kikapcsolni, ugyanis mára "szabadnapot" kaptam, mivel "szorgos" voltam.

 Felemeltem a karom, amitől az óra is felemelkedett, majd teljes erőmből a falhoz vágtam.A szerkezet apró darabjaiban a földre hullott.Megemeltem a fejem, amire egy papír tapadt.A jegyzet, gondoltam.Miután Marshall elment, még fent maradtam vagy nyolc órán át..Vagyis két rövidke órát aludtam?!Én?
 Semmi kedvem nem volt, de feltápászkodtam, felkaptam magamra egy farmert és pólót, amikkel sikerül valahogy kinéznem.Amint kiléptem az ajtón, az orrom leheletnyi füstszag csapta meg.Követtem, hogy megnézzem, honnan ered, és a biztonság kedvéért magamhoz vettem egy poroltót.Biztos ami biztos.
 A konyhába vezetett a bűz.A csukott ajtót teljesen kitártam és beléptem.Füstfelhők gomolyogtak az egész helyiségben.Az égető szag marta a torkom, és köhécselni kezdtem.Rajtam kívül is voltak néhányan, akiknek szintén, de az összeset nem  ismertem fel; Marshallt Barnt és Jillt tisztán  kivettem...és azt hiszem Alex is itt van, de az ötödik nem lehet Liam, egy női hang volt.
 A nyitott ajtónak hála Brant hamarosan meg is láttam, amint poroltóval eloltja azt, amitől ilyen masszív füst lepte el a konyhát.Marshallt az ablaknál láttam, amint kinyitja azt.
 Furcsa, hogy Brant halottam meg elsőként, majd Marshallt; ők a konyha másik végében álltak úgy öt-hat méterre, Alex pedig ott állt néhány méterre tőlem, őt mégis épphogy megismertem.
 A nyitott ajtónak hála már egészen eloszlott a füst.
 Bran pillantott meg először, de Alex szólalt meg, miután mindenki abbahagyta a köhögést, és végigmért.
-Emily!Hogy kerülsz ide ilyen korán? - kérdezte tőlem kellemes meglepődöttséggel.
 Tényleg?Tök komolyan?Semmi "jó hogy itt voltál, mert lehet megfulladtunk volna, kösz"?!
-Úgy, hogy ti, dolgozó, felelősségteljes felnőttek - néztem komolyan Branre, aki csak szélesen mosolygott -, nem tudjátok kinyitni az ajtót vagy akármit, hogyha már kezd felgyülemleni a füst!
 Alex felnevetett.
-Ha már felgyülemlett, elmagyaráznád, hogy? - kérdezte Jill, és talán...az az, amire gondolok?Egy halvány, alig látható mosoly jelent meg rajta, de meg is nyugodtam, amikor rájöttem, ő rajtam nevetett.Az előbb semmi humor nem volt, csak gúny - a szokásos.
-Reggelt, Jill! - köszöntem neki egy álarcként felfestett vigyorral, és odamentem Branhez.Már épp le akartam torkollni, hogy mégis mit művelt, de az ismeretlen hang felszólalt:
-Pedig jogos.. - mondta nekem, aki Jill mellett ült, de látszott, hogy az én pártomat fogta, mert nevetgélt, a lány meg a szemét forgatta.A fiatal nő rám nézett.A haja természetes göndör és lángvörös, alig ért a válláig.Szép keretet adott a sovány arcához, telt mosolyához, csillogó, barna szemeihez és életvidám természetéhez, ami még innen is lejött.
-Ally, ha nem tévedek.
-Ó, a kis telepata! - szólt kedvesen, finoman magas hangjával.Felállt és odajött hozzám. - Már olyan rég óta meg akartalak ismerni! - Megölelt. - Ally Peters vagyok, angyalom.Én figyeltem rád már amikor Lilyhez kerültél.Én vittelek el oda..Annyira pici voltál és most... - Egy csepp könny szökött a szemébe. - Jaj, szívem, olyan aranyos voltál!És milyen önálló és talpra esett!Bizony, te nem rohantál anyukádhoz, amikor csak egy apró kis gondod is volt; megoldottad!
 Jill fogta magát, nem mondott semmit, nem csinált egyebet, csak kiment.
-Rá se hederíts, szívem.Ő csak egy kicsit...
-...Érzékeny az anyjára. - fejeztem be Ally helyett a mondatot, Jill után nézve. - Igen, tudom. - De ennyire, hogyha már szóba kerül az anyám, aki még csak nem is volt az igazi anyám.Az iránta érzett végtelen szeretetemen kívül nem kötött össze a "szüleimmel".Ők nem tehetnek semmiről.És még Emma sem tehetett Felicity haláláról.Csak saját maga, amiért Karynhoz volt hűséges...Engem mégis mart a bűntudat.
 Viszont most nem akartam erre koncentrálni, mert már a múlt, már megtörtént, és ezen még az angyalok sem tudnak változtatni.Felicity meghalt, ahogy Emma és Ray is; el kell fogadni.
 Bran felé fordultam, illetve csak rá kellett néznem, mert ott állt mellettem.
-Bran, mi égett oda ennyire? - Ő egy percre lesütötte a szemét és egy kis levegőt hanggal kiengedve elmosolyodott.
-De Marshall segített! - mutogatott lázasan az addig már Jill helyét elfoglaló lányra, aki bosszús arcot vágott a vádlójára.
-De nem az én büdös számtól gyulladt fel a konyha! - adta vissza a labdát Marshall, majd keresztbe fűzte a lábát egy gyors mozdulattal, hátralibbentette a haját és összefonta a karjait a mellkasa előtt.Felhúzta az egyik szemöldökét, és csak amikor Branből hirtelen kitört a nevetés, jöttem rá, hogy az mindeddig fojtogatta.
 Hogy min nevetett, azt miután elkészítettük Allyvel sem jöttem rá.Gondolom Marshallon, még mielőtt bejöttem hülyéskedtek valamit, és azon.Mindenkinek csináltunk enni, Alex töltött innivalót, mondván, inkább ő, nehogy a két esetlen eltörjön egy poharat.Igen, ez igaz.
 Megettük és megittuk amit az asztalra tettünk, majd miután Ally bevállalta a mosogatást, én visszavonulót fújtam, hogy még aludhassak néhány órácskát.

***

 Amikor felkeltem, örömmel nyugtáztam: kialudtam magam, amit nem mondhattam el már vagy...majdnem mióta itt vagyok.Eddig mindig csak ájultam meg kómában voltam, azon kívül viszont alig aludtam.De most boldog, nagy mosollyal az arcomon ébredtem.Eléggé sötétnek mondható az a fény, ami a reggelihez képest nem volt várható a mai nap folyamán.Hacsak nincs nyolc-kilenc óra.De ennyit aludtam volna?
 Felültem, és az óra hűlt helyére pillantottam.
-Ó... - mormoltam, mert eszembe jutott, mit csináltam reggel.Kicsit oldalra hajoltam és már meg is láttam az egykori ébresztőórám maradványait. - Majd veszek újat. - ígértem a darabkáknak, majd lerántottam magamról a finom, meleg takarót és felálltam.Visszavettem a kedvenc zöld pólóm és kicsit bőbb farmerem - éppen hogy csak nem csőnaci.Belebújtam a tornacipőmbe miután felvettem azt a zoknit, amit Marshalltól kaptam néhány éve karácsonyra.A kockás-fülű nyúl volt rajta, és vidám mosollyal nyújtotta ki rám a nyelvét.
 A hajamat csak hátra összefogtam.Vagy száz csatot bele kellett raknom, mert valahogy egy-egy tincs mindig kicsusszant a legerősebb copfból is.
 Kiléptem a szobámból, és a kis folyosó, ahol az én szobám volt, teljesen csend uralta.Ez nem meglepő; rajtam és egy lányon kívül az a négy szobára nyíló mellékfolyosócska teljesen lakatlan.Azoknak van fenntartva, akik itt maradnak a különlegesek rezervátumában.
 A lift elé mentem, szembe álltam az órával, amit a falra erősítettek.És ott voltam máris a főfolyosón, ahol tolongnia kellett volna az egész emeletnek.De senki, egy árva lélek sem járt arra.De még csak nem is hallottam, hogy bárki is beszélne vagy akármi.Ez elég furcsa...
-Mi a...? - hidaltam le, amikor megláttam, mit mutatnak az óra mutatói. - Fél öt?! - kérdeztem magamban, kihasználva hogy most senki nem hall.De hogy lehet az, hogy fél ötkor ilyen rohadt sötét van?Az óra még mindig ketyeg, tehát nem állt meg.Az egész napot nem alhattam át!Nem lehet, hogy tizennyolc órát aludtam, és még egy óra is elromlott néhány órája, majd újraindult!Még kissé álmos vagyok.Néhány órát alhattam csak, és én ilyesmiben nem szoktam tévedni; mindig meg tudom saccolni, hány órát aludtam, és csak fél vagy háromnegyed óra eltérések szoktak lenni.
-Hahó! - sétálgattam a főfolyosón ezt a szót kántálva. - Hahó, valaki! - A konyha felé mentem, és reméltem, hogy Ally, Bran és a többiek még ott vannak, ugyanúgy csacsognak és nevetnek az asztalnál, ahogy eljöttem.
 De nem.A székek véletlenszerűen hagyva az asztal körül, a mosogató melletti szárítóban pedig minden edényen még ott csillogtak a vízcseppek.Becsuktam az ajtót, és bekopogtam egy másikon.Az kinyílt, lassú, nyikorgó zajjal, amiről a horrorfilmek jutottak eszembe, és kicsit félni kezdtem.Főleg hogy a szobában csak egy olvasólámpa égett, és csak onnan, és a folyosóról áradt fény.
-Hahó!Valaki...? - Lenyeltem a félénkségem, a nadrágomban letöröltem a vékony izzadságréteget a tenyeremről, ami a pániktól képződött oda, és beléptem.A szoba teljesen üres volt.Az ágy meg volt vetve, de a takarón ráncok voltak, mintha valaki ott feküdt volna, és nem igazította volna meg, amikor felkelt.Az íróasztalon egy laptop hevert.Be volt kapcsolva.A szék, ami az asztal előtt állt, az ajtó felé volt fordulva.Különös, gondoltam.
 Kimentem a szobából, és benéztem még egy csomó másikba.Ugyanez volt a helyzet.Mintha mindenki csak elment volna.Egyszer csak felálltak és elmentek volna...hipnózis?...Gyógyszer?..A pánikszoba!
 A lifthez futottam, beszálltam, és visszapörgettem az emlékezetem a számokra, amiket Bran ütött be.Megnyomtam kétszer a hármast, majd a tizennégyest és a húszast..Azt hiszem, ezek voltak.
-Igen, jól emlékeztem.. - tájékoztattam magamat, mikor a csukott liftajtók kinyíltak azon a sötét folyosón, aminek a végén volt a páncélajtó.Valami volt a zárán... - Ugye nem...? - kérdeztem, de senki nem felelt; nem is vártam választ.
 Odasiettem, hogy megnyugtassam magam, az nem az, amire gondolok...De sajnos, az volt.Friss, burgundi-vörös, meleg vér csöpögött a zárról.Nem tudtam, elhányjam-e magam előbb, vagy csak szívrohamot kapjak.Megnéztem oldalt azon a kis kütyün, amin be kell mindenkinek pötyögnie a saját kódját, ki volt itt előttem."Karyn", írta ki a kis szerkezet.A térdem remegni kezdett, a kezem újra verejtékezésbe fogott, ahogy a hátam, halántékom.Megnéztem, ki volt a nővérem előtt: "Ally".A szívem úgy öt másodpercenként dobbant egyet vagy kettőt, de azt úgy, hogy fájt a bordám...Karyn járt itt, vagy odabent van.Szembe kell vele néznem egyszer, s mindenkorra!Talán Ally csalogatta ide, a többieket meg kimenekítették.De akkor én miért nem keltem fel...Miért nem keltettek fel?!
 Bepötyögtem: 9811.Zölden vibrálni kezdett a kijelző, az ajtó zárja meg ugyanolyan hangot adott, ki mint amikor Bran ütötte be a sajátját.Kinyitottam az ajtót, vigyázva, hogy ne legyek véres.Reméltem, hogy ez Karyné.
 De megint tévedtem...Téves az egész elméletem.A látvány rémisztőbb volt, mint akármelyik horrorfilmben, vagy mint álmomban.Minden vér borított..azoknak a vére, akik szanaszét hevertek az egész pánikhelységben.A diákok és tanárok vére...az ártatlanoké, akik életüket adták a nagy büdös semmiért!És ha most meghalok?Nem is számít már igazából, mivel azok, akiket meg akartam védeni, itt vannak, hidegen, élettelenül, teljesen ártatlanul!
 Sírva fakadtam, és szomorúan néztem körbe; sokukat ismertem, és most csak vér folyik a szájukból, nem a szaftos pletykák, csillogó, élénk szemeik most élettelenül meredtek a plafonra, nem úgy, nem olyan lelkesedéssel és örömmel, mint talán húsz perce..
 Letérdeltem közéjük, összekulcsoltam a kezem, és megfogadtam Istennek, ha van, hogy ezért, értük meg fog fizetni valaki...akár Karyn, akárki, aki akar, de meg fog!
 Aztán eszembe jutott, vajon mindenki itt van-e.Végigjártam az egész emeletet, mert csak ezen voltak hullák, a többi üres volt.Nem találtam Brant, Liamet, Jillt, Marshallt; a legfontosabbakat számomra, a rezervátumban.
 Lépni akartam, de megakadt a lábam...valakiben.Odanéztem, és el kellett gondolkoznom, ki az...de aztán felismertem.Leguggoltam, és Ally megcsonkított testére meredtem.Nem ismertem annyira, de már nem tudtam elképzelni a holnapot a mosolygós arca nélkül.Vörös haját a sötét, sűrű folyadék áztatta.Pont a szívén át szúrtak, de volt rajta pár igen mély vágás.Mr.Brownt is megláttam messziről, de nem volt elég erőm hogy őhozzá is odamenjek.Neki a torkán ömlött még mindig a vére..
 Végül összeszedtem magam, felálltam és elhagytam a pánikhelységet, egy gondolatmenet közeben; miért kellett őket Karynnak megölni?Figyelemelterelés?Vagy csak úgy?Vagy mi...?
 A szobámban sajnos megkaptam a választ.Már ott kezdődött, hogy egy piros ujjlenyomat volt az ajtómon.
-Ez korábban nem volt itt... - suttogtam magam elé.Tudta, hogy lemegyek, és figyelt...Úr isten, figyelt engem, ahogy lemegyek, aztán felírta az üzenetét az erkélyajtó üvegére:
"Kedves hugicám!Ha megkaptad a meglepi ajándékot, gyere fel a tetőre!Még koránt sincs vége a mulattságnak!"A jobb alsó sarokba meg egy "K"-t festett fel.
-Ez neked vicces, te utolsó bunkó?! - kiáltottam fel, hátha most is figyel és hall.Hát csak hallja meg!Mulattság... - Ezen te röhögsz, te bukott szemétláda?! - De vajon ki van ott vele a tetőn?Tényleg mindenki?!
 A telefonomhoz kaptam, és felhívtam anyát.
-Kicsim...te vagy az? - Anya hangja...úr isten, de hiányzott anya hangja.Hallottam, ahogy elmosolyodik.De mintha lihegett volna..
-Igen..anya, jól vagytok?
 Anya nem válaszolt azonnal, de az a két másodperc is pokol volt.
-Sajnálom, kicsim..
-Mit?Anya!Jól vagy?Anya!Anya... - A szám remegni kezdett, ahogy a telefon is a kezemben.Gyorsan kívtam apát.
-Háló, Ross vagyok...
-Apa, de jó, jól va...
-...most nem tudom felvenni, de hagyj üzenetet... - Lecsaptam a telefont, és káromkodtam egyet.Nem szoktam, de az ilyen helyzetekben mégis kit érdekel?!
 Tárcsáztam Charlie-t.
-Igen? - Charlie ép hangja ezen a délutánon a legnagyobb megkönnyebbülés.
-Charlie!Én vagyok.
-Emily!Szia, mizujs?
-Jól vagy, mondd?Hol van a feleséged és a kisfiad? - kérdeztem, a sokkos állapotom legmegnyugtatóbb hangján.
-Jól vagyunk..itt ülünk a kanapén, Debby a kezében fogja Ryant, én meg gitároztam neki. - A gügyögés a háttérben megszakad, és kérdez valamit. - Emily az. - válaszolt neki Charlie.
-Szia, E.! - köszön a telefonba Debby.
-Szia, Debby! - mondtam hangosabban, aztán visszatértem, hogy Charlie-val beszéljek. - Charlie!A rezervátumban kész öldöklés van...a pánikhelység tele van diákokkal és tanárokkal, de Marshallék eltűntek.Felhívtam anyát, de egyszer csak nem válaszolt, apa meg fel sem vette... - A hangom sírásba fúlt, és lerogytam a földre.
-Mi?Odamegyek!
-Ne, ne!Nehogy idegyere!Megkeresem a többieket és megpróbálok mindent helyrehozni...Te csak zárkózz be, rendben?Megteszed?Menjetek be a pánikszobába - Nem régen építtették a házhoz, mert Charlie már csak ilyen paranoiás.Hál' istennek! -, zárjatok magatokra mindent, és ne gyertek ki reggelig...Megígéred ezt nekem?
-Hát persze...De biztos ne menjek?..Marshall a húgom. - Felnőttes, "idősebb testvér" hangján hallatszott, hogy a
-Igen, tudom.Nekem meg a nővérem.
 Charlie nehezen sóhajtott.
-Jól van, E.!Hívj, ha van valami..Vigyázz magadra!
 A torkom összeszorult, de néhány szót még ki kellett rajta préselnem, ha esetleg nem látnám többet őket.
-Szeretlek titeket.Vigyázz Debbyre, és neveld fel Ryant!Szia.. - Leraktam, mielőtt Charli elkezd velem ordibálni, hogy túl fogom élni és fogjam be a számat.De mennem kell...fel a tetőre.
 Mire megtaláltam a felfelé vezető utat...!Közben csak arra gondoltam, abban reménykedtem , hogy nem lesz az, mint álmomban.Ne haljon meg több ember!Már így is túlontúl sok halt meg miattam.Ez az egész az én hibám.És ha nem is tudom életre kelteni azokat, akiknek ehhez semmi közük nem volt, akkor bosszút állok értük!Még akkor is, ha nem lesz több tettem az életben.
 Felmentem a kis lépcsőn és kilöktem a tető ajtaját.Rossz oldalra fordultam..
-Itt vagyok, húgom!Itt a móka! - Megpördültem, és a tető széle előtt néhány centivel egy húsz körüli, középmagas, szőke nő állt, kopott szürke szárnyakkal.Karynnal semmi nem hasonlított se rajtunk, se bennünk.Nekem kicsit vörösesebb a hajam, nem ennyire szőke.
 Bran, Marshall, Jill és Alex a tető peremén álltak, mozdulatlanul.El akartam indulni, de egy kéz elkapta a csuklóm, megfordított, és átölelt.Liam csupa vér volt, de rajta nem láttam sebet.
-Liam.Miért vagy ilyen...
-Emily, el kell tűnnöd, érted?Szaladj le a lépcsőn, hívj és menj! - Liam hangja kétségbeesett volt.Az arca aggódó.
-Miről beszélsz?És hogy nézel ki?Voltál te is lent a pánikhelységben?
-Nem..- Liam szeme könnybe lábadt.Nem tudom honnan, de rájöttem.
-Anya... - suttogtam magam elé, és én is sírni kezdtem - megint. - Hol? - Liam félreállt, és ott volt anya és apa, holtan feküdtek a tető padlóján, a saját vérükben ázva...És mindez miért?Mert valaki rajtam akar bosszút állni.
 Letérdeltem anya és apa mellé, megfogtam a kezüket, és csak sírtam.
-Meg akartalak várni vele, hogy végignézhesd, de türelmetlen voltam..Elég sokat időztél ott lent. - közölte Karyn.Hát nem aranyos?!
-Anya, anya, mondj valamit!Anyu...apu...szólaljatok meg!Keljetek fel, és mondjátok hogy nincs semmi baj... - mondtam nekik, de már vége...nem hallottak engem, már nincsenek...Anya és apa, akivel annyit játszottam, veszekedtem, nevettem, beszéltem, öleltem, most nem mások, mint két kihűlt húscafat...Hogy történhetett ez?
-Ő, meghaltak, Emilia! - emlékeztett rá unott hangon ez a...
-Te rohadék! - Igen, ő.
-Megbocsáss, mit mondtál?
 Felálltam, és odamentem ehhez a hülye libához, aki a közelébe sem ér Lilynek vagy Rossnak.Őt sokkal szívesebben láttam volna helyettük!
-Te kicseszett, elbukott, féltékeny rohadék! - mondtam szépen lassan, hogy megértse.
-Bájos... - Valami födöntúli mosoly, amitől kirázott a hideg.Most vettem csak észre, amikor Branékre néztem, hogy csak a cipőjük eleje van a tető peremén, különben a levegőben lógnak.Elindultam feléjük.
-Jaj, ne aggódj, Emilia!Nem fognak leesni...Senki nem fog, csak te, miután első sorból nézted végig, ahogy egyenként szaggatom szét a...családod. - Karyn elfintorodott. - Nem értelek téged, húgi!Mit ér neked pár ormótlan élet?Egyszer úgyis meghalnak.. - rántotta meg a vállát lekezelően.Legszívesebben egy olyan nagyon behúztam volna neki, hogy lezuhant volna a tetőről..Vagyis, én úgy képzeltem el, így történne, de nem tudok akkorát ütni.Vagy ha az adrenalin dob is egy kicsit, Karyn tud repülni.Nem esne sokáig.Ha meg le is esik, halhatatlan..Maximum a keze törik el.Ennyit a nagy terveről..
-Ha te azt hiszed, hogy én hagyom, hogy bántsd őket, nagyon-nagyon tévedsz, nővérkém. - Szúrósan néztem rá.Bárcsak ezel a pillantással megölhettem volna, de sajnos ilyen erőm nincs. - Nem engedem! - kiáltottam rá, amire Karyn csak még szélesebben felhúzta csipkebogyó színű ajkait.
-Milyen kis harcias... - kuncogta gonoszul. - Nem igaz, Bran? - Követtem a tekintetét a feldúlt, könnyekkel küszködő Branre.Odalépett hozzá és megsimította az arcát. - Te hívtad mindig angyalkádnak, ugye? - Erőltetett szomorúságot produkált.
-Ne érj hozzá! - üvöltöttem egy olyan hanggal, ami még soha nem jött ki a torkomon.A gondolat még el sem jutott az agyamig, csak kimondtam.
 Karyn elhúzódott Brantől, és csodálkozva nézett rá.
-Hallod ezt? - kérdezte, de senki nem felelt. - Megvéd téged.
-Mindenkit. - helyesbítette Bran. - Meg akar védeni minket.Te biztosan nem hallottad még ezt a szót, de ezt úgy hívják, barátság.
 Karyn sóhajtott egyet.Mélyen, lassan.
-Pedig olyan kis cuki voltál...kár, hogy te nem állsz mellém...Vagy megfontolod?
-Köszi, de inkább megdöglök! - Ez olyan Jilles volt, de Bran szájából jól hangzott.
-Ez megoldható. - Karyn hirtelen visszalépett elé, és csókot dobott Bran felé.Ő elkezdett fulladozni, és összerogyott.
 Odarohantam hozzá, és a nyakára néztem, de semmi nem volt ott.Egyszerűen csak...fulladozott.
-Hagyd abba! - szóltam dühvel, lelkiismeret-furdalással és gyásszal a hangomban. - Őket hagyd ki ebből! -
 Semmi.Bran csak küzdött a láthatatlan kézzel, amit Kary irányított és mindjárt megfullasztotta.
 Néhány éveknek tűnő másodperc után Karyn rám nézett.A teljes figyelme felém fordult.Ez volt a cél.
-Nekik mi közük van ehhez?Csak ölj meg és kész. -Inkább én, mint ők.És anyáék nélkül én már amúgy sem akarok még egy napfelkeltét is látni!
-Nem.. - nyögte Bran fájdalmasan, amire újra bekönnyeztem.A szívem majd' belesajdult, hogy az, aki csak néhány hete ismer engem, és itt táncol a halál penge éles határán, még az utolsó perceiben is azért okoz fájdalmat magának - mert a beszéd levegő nélkül nem túl egyszerű -, mert küzd az életemért.
 Karyn olyan fejet vágott, mint egy hároméves, amikor elgondolkozik.A kisgyereknél egészen aranyos, de ha ezt egy felnőtt csinálja, nagyon ijesztő.
Ösztönösen oldalra léptem, hogy kicsit eltakarjam Brant.Így hátha gyengül a szorítás...Nem nagyon látszott, hogy hatna, de maradtam.
-Igen, igen...Ez így logikus is, de én nem akarom, hogy csak úgy szimplán meghalj.Abban nincs semmi móka..Nem, én nekem a szenvedésed hoz örömet.Ahogy szépen mindenki tetemén végignézel, és végül ebbe halsz bele... - Elképzelte a dolgot, láthatóan, és tetszett is neki.
 Hallottam, hogy Bran nagyobb levegővételekhez jut - ami nem volt sokáig elég az életben maradásához.Talán néhány perc..Egy részem belül már elfogadta, hogy mind meghalunk, de a másik nem adta fel.Az utóbbi gondolkozott, és az erőmmel elkezdtem kutatni, hogy hol van a legközelebbi fegyver - Brannel ezt is gyakoroltuk.
 Egy pisztoly...De azt nem érzem, hol..
 Nálam, Emily!Marshall gondolata.Az meg hogy lehet?Ezt elküldtem mindenkinek gondolatban?És még válaszoltak is rá?Ez nem is baj, csak nem tudom, Karynnak elküldtem-e..Elkezdtem mozgatni a fegyvert, hogy ki tudjam találni, hol van.De Marshall mellett volt a földön.Lebegtetni kezdtem, de valami blokkolta az erőm, és visszaesett.
 Karyn felkapta a fejét, kifejezéstelen arccal megkerült, és Marshallhoz ment.Felvette a pisztolyt, és nézegetni kezdte.Megfordult és tett egy métert.Majd hirtelen megpördült és Marshallra szegezte a revolvert.Nem szólalt meg, csak mosolygott.
 Bran úgy tett, mintha már jobban lenne, és felállt.Láthatóan megjátszotta, hogy semmi baja, mert láttam, hogy nem vesz levegőt.Elkezdte forgatni a tőrét, amit a semmiből kapott elő és Karyn felé dobta.Az arca vérvörös lett az erőlködéstől, hogy ne essen térdre megint.
 Karyn egy gyors mozdulattal ellépett a penge elől, ami repült még egy kicsit, majd egy éles csattanással leesett a földre.
 Ezt Bran azért csinálta, hogy Marshallra ne figyeljen, hanem rá.A hülye!Ez így is lett.Karyn ezúttal ki is nyújtotta a kezét és úgy kezdte fojtogatni.De nem zavarta, vissza is nézett Marshallra, és lőtt...
 Oda se mertem nézni.Becsuktam a szemem, de nem tehetek úgy, mintha itt sem volnék.Kinyitottam a szemem...Bran terve kicsit félresikerült.Karyn irányítása a többieken gyengült, nem rajta.Alex volt elég gyors hozzá, hogy elé álljon.Én lefagytam.Hogy fagyhattam le és engedhettem meg magamnak, hogy hagyom, hogy az egyik barátom megmentse a testvéremet - Marshall sokkal inkább volt a nővérem, mint ez a liba!
-Alex! - kiáltott Liam, és kitört belőle a sírás.Ő még a szüleim melett térdepelt, de felállt, odasietett társához, és elkapta.
 Alexből ömlött a vér és a könny.De nem a fájdalom miatt sírt.Nem.Tudta, hogy nem ő az utolsó áldozat ma.
 Liam lefektette, egyik tenyerét fényt árasztva a sebre ejtette, a másik kezével meg Alexét szorongatta.
-Meggyógyulsz...meggyógyulsz, érted? - mondogatta neki. - Rendbe jössz, csak...csak még tarts ki egy kicsit.Jó?Rendbe jössz!Nem hagysz itt, megértetted?
-Liam, én.. - suttogta.
-Nem! - szakította félbe a szőke hajú gyógyító. -Nem búcsúzkodunk!Minek tennénk?!Te meggyógyulsz!Meggyógyulsz... - motyogta már az utolsó szavakat.Állítása ellenére sírt.
 Térdre rogytam, amikor Alex rám nézett és azt tátogta:"Hiszem, hogy neked sikerülhet.."Belőlem már néhány másodperce könny-zuhatag áradt, de most sírtam csak igazán.Ő még halálán is hisz bennem..Bólintottam, és intettem neki.Láttam, ahogy lassan kifakul a szeme, eltűnik belőle az az élettel teli csillanás.Szépen lehunyta a szemét, és...
 Liam ordított egyet, és Alex egyre hűlő testére borult.Lehajtottam a fejem és felálltam.
 Karyn elkezdett eszeveszettül nevetni.
-Kiröhögöd más halálát, te kur...
-Na!Vigyázzon a szájára, doktor úr! - szólt közbe Karyn, és úgy tett, mintha valami vicceset mondott volna.
 Liamnek ennyi elég is volt.Felpattant, és elkezdte püfölni Karynt.Eléggé elönthette az adrenalin, mert a földre küldte a nőt.Elkezdtek verekedni.Mi ezt kihasználtuk, és mindenki elmozdult a helyéről.A tőrt a távolból magam felé kezdtem húzni, a többiek meg felsegítették Brant.Ekkor Karyn egy hatalmas ütéssel Liam felé kerekedett, elkapta a felém tartó kést, és Liam szívébe fúrta.Mielőtt még egyszer és még egyszer megtehette volna, hátulról visítva rávetettem magam.Más nemigen jutott eszembe, de ez is hatásosnak tűnt; Karyn felállt, és elkezdett forogni, hogy lerázzon magáról.
 Közben láttam, hogy Jill odamegy Liamhez, és kihúzza a pengét.Leszorítja a sebet, és megpróbálja megnyugtatni az ijedt, nedves arcú fiút.Ilyen gyengéd oldalát még sosem láttam a kőszívű lánynak, de nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom, hogy ezt csodáljam benne.
 Karynnak végül sikerült ledobnia egy hatalmas lendülettel, ami a tető szélére repített.A fejem és a vállam a semmibe lebegett, de fel sem akarta fogni, csak felnéztem.Karyn elővett egy hófehér, izzó pengéjű tőrt.Ez csak egyvalami lehet.
 Ekkor egy lövés hallatszott Karyn mögül.Ő komótosan megfordult, és Marshall elszánt tekintetére meredt.A kezében a fegyver volt, amit Karyn akkor ejtett el, amikor elkezdett Liammel harcolni.
 A nő összevonta a szemöldökét és megbillentette a fejét.Kinyújtotta a kezét, és elkezdte Marshallt irányítani.Beteges látvány volt, ahogy a lány eldobja a revolvert egy olyan mozdulattal, amivel biztosan eltört a karja.Ez az arckifejezésén is látszott.Aztán a tenyere lángba borult.
A tűz elkezdett terjedni, mire már majdnem mellé értem.
-Ne gyere közelebb! - kiátott rám könnyek közt Marshall.Még egyet léptem felé. - Állj már meg ott!Az isten - káromkodott -...életébe már, nem jöhetsz közelebb!Érted?! - zokogta.
 Azt értem, hogy nem akarja, hogy én is felgyulladjak, de talán segíthettem volna.Nem értettem.
-Miért?
-Mert ez a szemétláda nem fog megölni engem...Neem. - rázta a fejét - Megölhette Ross-t, Lilyt, Alexet, Liamet...de engem biztos nem. - A tetőhöz sietett, és visszanézett.- Sajnálom..Én nem vagyok áldozat..
 Akkor világossá vált, mit tervez.
-Ne, Marshall, várj! - szóltam utána, és elkezdtem rohanni felé, de ő leugrott.Letérdeltem a tető szélére és utánanéztem.A kezemet nyújtottam, de már nem értem el..nem értem el.Bran még időben felhúzott.
-Ne nézz oda! - suttogta.De én csak bámultam a tető peremét.Az előbb még itt állt, és most...Marshall nem Karyn által halt meg.Igaza lett..Így Alexnek is.
 Bran sebtiben elkapott és átölelt, mintha meg akarna védeni valamitől.De az a valami nem csapódott be.Elengedtem, és amikor távolabbról ránéztem, rájöttem, hogy nem csapódott más, mint a feje a testéről a talajra.
-Úr isten, úr isten! - kezdtem artikulálatlanul sikítozni.
 Jill elhúzott, bár ő is sírt.Tudtam, ők voltak a legjobb barátok.Alex, Bran és Jill...már csak ő maradt.Neki szó szerint ők voltak a családja.
-Nem, nem, nem... - kántálta. -Én ezt nem bírom.. - Felém fordult, vörössé dörzsölt szemeit rám meresztette. -Csak te mentheted meg az embereket..Ég és föld sem lesz biztonságos többé.. - Hirtelen megkerült, és csak ő is leugrott.Talán túl nagy sokk volt neki ennyi vér...Nekem is igazából, de én ezt nem tehetem meg.Rám vár még egy harc.
 Karyn felnevetett.A haja teljesen összekócolódott, ami csak még jobban kiteljesítette az "őrült angyal" szerepet.
-Húgom, elég rossz barátokat választottál magadnak!Egyik megmenti a másikat, aztán ő is meghal.Vicces...valaki meg öngyilkos lesz..Nem semmi, milyen szerencsétlen vagy...
-Kuss legyen már! - üvöltöttem. - Fogd már be, érted?Megöltél mindenkit, aki fontos volt nekem, érted?Mindenkit!Mit akarsz még?
 Karyn elhallgatott, és anélkül, hogy egyikünk is megmozdult volna, odahúzott maga elé.
-Ha már így megkérdezted, ezt szeretném a... - Hangja egy nyögésbe fúlt, és ekkor láttam meg, hogy valami átszeli a gyomrát.Az a penge, ami Liam szívét is érintette, azzal a nyéllel, amit Jill szorongatott azóta.Most pedig elhitette, hogy leugrott, kész, öngyilkos lett, pedig csak körberepülte az épületet és Karyn mögé settenkedett.
 A nővérem a földre omlott.Jill szívverése elképesztően szapora volt.
-Okos. - jegyeztem meg.
 Jill biccentett.
-Kösz.Rögtönöztem. - lihegte -És most tűnjünk innen!Mindjárt felkel.Ott, arra láttam egy kötelet.Hozd ide! - Követtem amerre mutatott, és már szaladtam is.Máskor persze nem ugrálnék neki, de nem ez a megfelelő alkalom arra sem, hogy vitatkozzunk.
 Felkaptam a kötelet.
-Emily! - Jill sikoltott.
 Megpördültem.Semmi nem változott.Jill ott állt a mozdulatlan Karyn felett.
-Sietek.. - következtettem, hogy akkor csak erre érthette.
-Nem.Tűnj el gyorsan!
-Mi? - Közelebb mentem, és láttam, hogy csak a száját tudja mozgatni.Karyn keze meg Jill bokájára tekeredett.Undorítóan nézett ki, de csak arra tudtam gondolni, hogy ezzel legyengíti a lányt, ezért elkezdetem rohanni. -Jill, tarts ki!
 De túl messze voltam.Karyn pár másodperc alatt összepréselte Jill belső szerveit, eltörte a csontjait, és szépen összehajtogatta.Karyn felállt, kezében az Angyali tőrrel, a haja meg eltakarta az arca nagy részét.De éppen láttam félelmetes, nem termélszetes vigyorát.Nem örült, ez a megbolondulás végkifejlete.
 Eldobtam a kötelet, féltérdre ereszkedtem, ujjaim a földhöz érintettem.Éreztem a talajon, hogy Karyn felém tart, hát egy kis földrengést csináltam, de az nem állította meg.Ennél te sokkal többre vagy képes, gondoltam.Felszakítottam az egész tető padlóját, na erre már Karyn elesett.Kicsit felemeltem a kezem, és az ablaküvegekre koncentráltam.
-Emilia! - kiáltott oda nekem Karyn, a felállás nehézségeitől nyögdécselve. - Miért erőlködsz?Már vége...Te is mondtad; mindenkid meghalt.Nem álmodsz, húgocskám!Ezúttal igazi golyó, igazi szívbe, igazi életet olt ki.Nézz már körbe!A legjobb barátnőd a halált választotta ahelyett, hogy kitartott volna.
-Nem. - suttogtam ugyan, de minden porcikám gyászolta és tisztelte is azért Marshallt, mert őt nem meggyilkolták.Nem áldozat; hős.
-Az ellenségednek hitt kislány téged védett, mióta csak megszülettél! - folytatta. - És most nézz rá!Össze van gabalyodva a saját csontjaival!
-Nem. - mondtam hangosabban.Jill már nem volt ellenség.Sajnálom, hogy nem lehettünk barátok.
-Az "anyád" feláldozta magát a "lányáért"!Azt mondta, amit Emma és az az idióta!Anyánknak legalább volt rangja.De apánk egy senki ember volt..De akkor is védtek téged!Ahogy Lilyék is!Csak annyit kértek, hogy ők haljanak meg helyetted. - Könny szökött a már kisírt szemeimbe.Anya és apa. - És nézd meg!Mindenki haláláért csakis te vagy a felelős!
-Nem! - szóltam még hangosabban.Ezt már Karyn is hallotta.
 De igaza volt abban, hogy mindenki miattam halt meg.És ezt helyre kellett hoznom.Mondjuk, attól a tény nem változik, hogy mindenkim meghalt.Ez már megtörtént...visszavonhatatlanul...megváltozhatatlanul...
-De értük mindent megteszek. - magyaráztam magamnak.
 Karynnak sikerült felkelni és közelebb jönnie hozzám.
-Mit motyogsz?
-Csak annyit, hogy ez már mind megtörtént..Ahogy ez is! - Felálltam, és Karyn felé kezdtem futni.A kezeim összecsaptam kinyújtva magam előtt, a rezervátum összes üvegszilánk darabkái meg most a nővérem testébe fúródtak.Karyn csak megrázta magát, mint egy kutya, és már nem is volt benne üvegdarab.
 Ösztönösen cselekedtem.Amikor már elég távolságra voltam tőle, levetettem magam és kigáncsoltam egy bonyolult mozdulattal.De Karyn nem állt fel, sebesen a combomba vágta az Angyal tőrt.Hátamra estem, a gerincemre, ami nem volt kellemes érzés.Mégis semmiségnek tűnt a combomon lévő sebhez.Annyira fájt, alig mertem kihúzni; de muszáj volt.Mivel döföm le ezt a kis szemetet. ha a penge a lábamban van?Nem előnyös..
 Ahogy az sem, ha hátat fordítasz az ellenségnek, ahogy Karyn tette.Itt volt a legjobb alkalom.Levitálva a hátába döftem a tőrt, lehetőleg olyan helyre, ahol tuti nem éri el.Nem is érte.Szétroncsolódott szárnyai útban voltak.
-Terhek nyomják a hátad? - Csakhogy valami humorfélét is ellőjek ma.
 Karyn kezdett omladozni...porrá vált, elhamvadt, semmivé lett.Az Angyal tőrnek nagyon nagy ereje van.Lenéztem.Az én lábamban ott csillogott ennek az élnek a mérge, ami kezdte maró érzéssel átjárni a testem.Gyengültem, de mégiscsak feltápászkodtam.Körbenéztem.
 Vér, a szeretteim, könny...ezek a szavak nem illenek egymáshoz.Mégis találkoztak.
-Az álmom valóra vált - Ezt általában vidáman szokták mondani örömkönnyeket hullajtva.Nem véresen, bánattal átitatva.-Ennyi volt... - motyogtam. - De ha már ti nem lehettek, én sem érdemlem, hogy itt legyek.
 Elkezdtem énekelni az egyik musical-ből az egyik dalt.Szerettem, még akkor is, ha halálról szólt.
 Én csak felemeltem a kezem, amiből ugyanaz az energia sugárzott, mint akkor, amikor Brant gyógyítottam a konyhába.Most ezt az erőt kiengedtem a végtelenbe, én meg szépen lassan egyre álmosabb, gyengébb lettem.
-Értetek... - mondtam végül, majd búcsút intettem az életnek.Éreztem a halál hideg fúvását és vonzását, aztán, ahogy akartam, vége lett.
 A villany kiégett.Örökre...

Folytatás következik!