Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, ha nem, jó szórakozást kívánok!
Na, hol is tartottunk?

13.fejezet

 Mi történt?
 Ó...tényleg!Meghaltam..
 Most hol vagyok?
 Kinyitottam a szemem nagy nehezen, és hirtelen elvakított az a lehetetlenül fehér fény.
 -A Menny? -kérdeztem hangosan a kezem a szemem elé tartva, hogy ne süsse ki a szemgolyóm Isten szállodájának örök, hófehér ragyogása.Egy ismerős hang nevetése csendült.Erőltettem még a szemem, sokat pislogtam, de sajnos nem lett jobb.Az ismerős hang összefolyt, a látásom homályos volt még, de tisztult.Mondott valaki másnak is valami halandzsát, és az válaszolt is neki egy rövidke szóval, de egyszerűen nem értettem, mi az..
 Ekkor minden kicsit sötét árnyalatot kapott és kirajzolódtak emberi alakok..Angyalok, gondoltam, de nem, ezeknek nem volt szárnyuk, és az az isteni fény is megszűnt.
 A hang újra megtörte a csendet, és ezúttal tudtam, ki az.
 -Bran.. - mosolyodtam el finoman.Egy alak a többi közül felém fordult, és odahajolt hozzám, kezeit az ágyra téve.
 -Jól érzed magad? - Még mindig kicsit olyan volt, mintha Bran egy sikátorban beszélne, de már értettem.
 -A Mennyben vagyunk... - vigyorodtam szélesebbre, mire Bran csukott ajkai mögül fehérség bújt elő.
 -Nem. - ellenkezett - Nem haltunk meg.
 Összevontam a szemöldököm.Hogyan lehet az, hogy én meghaltam..de nem haltam meg?!Logikailag, fizikailag...és minden értelemben lehetetlen volt ez.Kicsit élesedett még a látásom, és megláttam Marshallt és Alexet...meg egy hosszú, copfba fogott hajút is...Liam?
 -Hol a francban vagyok? - kezdtem - És miért... - Hogy tegyem fel a kérdést? - Hogyan élhetek, amikor meghaltam?...Ti hogyan élhettek, amikor a szemem láttára mentetek el? - néztem Alex szemébe, amit újra elöntött az élet és öröm türkizkék színkavalkádja, és egy kis könny is lapult benne.De ezek a boldogság könnyei voltak, nem a bánaté, amit a legutóbb láttam a tetőn.
 -Törékeny kis cicám, ide figyelj! - lépett a jobb oldalamra Marshall.Semmi baja nem volt...hogy lehet? -Emlékszel arra a napra, amikor Brannel a konyhában beszélgetettek?Mielőtt én beléptem?
 Bran próbára akarta tenni az erőm..azután, hogy majdnem belehaltam a gyógyításba, mert átadtam neki az energiám...ó!
 -A tetőn.. - nyögtem, mert a gondolattól is kiszáradt a torkom...meg nem ihattam néhány napja. -..a tetőn átadtam az erőm...
 -Átadtad azoknak - folytatta Bran -, akiknek te tudat alatt át akartad.A pánikhelységben mindenki életre kelt, mi is.Mindenkit megmentettél, mert a végén feláldoztad magad!
 De ez így nem stimmelt.
 -Ha én feláldoztam magam, és meghaltam, mi a büdös jó eget keresek én még itt?! - Alkartámaszba akartam helyezkedni, de a lapockáimban érzett hatalmas nyilalás akadályozott meg benne. - Ááuh..és miért fáj a hátam? - Nem elaludtam, mert én már aludtam el a hátam, de ehhez a fájdalomhoz annak köze sem volt.Nem a hátam fájt, hanem egyenesen mindkét lapockám.Mintha valami súlyt raktak volna rá... - Várj!Azt mondtad, feláldoztam magam? - Mert ha egy angyalvérű feláldozza magát...
 -Igen, angyalkám! - nevetett fel Bran. 
 A tenyereim a szememre fektettem és visszadöntöttem a fejem a párnára.
 -Ugye most csak szívatsz?Ez nem komoly, ugye..? - El sem tudtam képzelni ennél szarabb egy Mennyországot! - Lehet inkább a halál?
 -Nem-nem. - szólalt meg végre Alex is.
 Liam elkezdett iszonyat hangosan röhögni, és hallottam, hogy egy ideje már tartogatta, és most átszakadt a gát.A hangja semmit sem változott, de nagyon örültem, hogy nem sírni is üvölteni hallom a keserű fájdalomtól, hanem nevetni az én káromon.
 -Nagyon vicces, Rápunzel! - vágtam vissza csípősen, és mit nem mondjak, rohadt jól esett!Elfordítottam a fejem, hogy megnézhessem szárnyaim; éjfél-kék színűek, kis, kristályosan csillanó ezüstporral szórva. - Az éjféli égbolt.. - suttogtam magam elé, mert megfeletkeztem, hogy mások is vannak itt.De csak tovább bámultam a tollaim, melyek határozottan kékek, de olyan sötétek, hogy csak az éj legsötétebb idejének árnyalatához lehetett hasonlítani, a kis porszemek meg olyan sűrűn, fényesen takarták, akár a derűs éjszakai égen a csillagok. - Hatalmasak. - mondtam egyszerre lenyűgözve és utálkozva...mintha irigykednék arra, ami az enyém.
 - És gyönyörűek.. - ámuldozott Marshall barátnőm, aki csak az arca előtt simogatta a levegőt, mintha a tollakhoz érne.Mondtam volna neki, hogy hozzáérhet, de be voltam pánikolva egy kicsit, hogy mi ez az izé.
 - Szóval - fordultam vissza a tömeg felé, miután megszoktam ezen különc tollak nyújtotta látványt -, mindenki él, aki akkor meghalt?Anya, apa, Jill, - Azért őket mondtam, mert a többieket szabad szemmel láttam, hogy élnek. - és mindenki az egész rezervátumban?Ally, Mr.Brown...
 -Mindenki, E.! - adta a tudtomra Bran.
 -Jó, értem.És...ömm..tudjátok, mikor volt az...eset? - Néhány napra, hétre számítottam, de azért bujkált bennem a tudat, hogy ez csak tévhit.Reménykedtem, hogy nem...Nem létezik, hogy addig alukáltam!Liam talán Rápunzel, de én akkor Csipkerózsika!
 -Hát... - Bran végigfuttatta a tekintetét mindenkin egy kis segítségért, de mindenki vagy sóhajtott, vagy bólintott vagy mindkettő. -Két évig aludtál...illetve, egy év és hét hónap..kicsit több mint másfél év.
 -Úr isten! - Felültem gond nélkül, az ágy szélére fordultam, és elgondolkodtam, mennyi minden történhet másfél év alatt!Nagyon sok minden, én pedig ezekből mind kimaradtam. - Az nagyon hosszú idő... - merengtem.A szüleim..anya és apa vajon tudja, mi van velem?Vajon látták a szárnyaim?Hiányzom nekik?A kiképzésem elegendő volna ahhoz, hogy haza menjek, de a szárnyaim...arra kitalálok valamit...de csak ha tényleg kellek még a szüleimnek. - Bran, meglátogattak a szüleim? - -kérdeztem fojtott hangon, Branre emelve a tekintetem.Ő a szemebe nézett, onnan tudtam, hogy igazat mondd, amikor válaszolt:
 -Nem.
 Nem jöttek el.Nem érdeklik, hogy vagyok.Nekik már csak a terhükre lennék, azt hiszem...
 - Ja, jó, mindegy.. - hisztérikusan felnevettem, a szemembe könny szökött, de csak annyi, hogy ki tudjam pislogni. - Csak úgy érdekelt..Nem számít.-Lassan felálltam, Bran pedig megfogta a karom, amikor látta, hogy a térdem megroggyan. - Óóó..elszokott a lábam a súlytól..
 -Hát, ja, eléggé...
 -Liam! - vágtam közbe a sértegetése közbe - Nem vagyok rád kíváncsi, majd ha a véleményed sorsdöntő, talán szólok. - vetettem rá teli mosolyt, amire ő is felhúzta a száját, a többiek meg kiröhögték.
 Ők az én családom...

***

 Lassan kezdtem megszokni, hogy két batár, tollas izét cipeljek a hátamon.De, azért, elég szép izék.A folyosón is mindig megfordulnak utána a rezervátumban.Még szerencse hogy egy kolosszeum a lift, különben mehetnék lépcsőn mind azon a sok emeleten.És hát, igen, másfél év alatt elég nagy hírnevem is lett, amiért legyőztem a testvérem.Karyn a szemem láttára vált porrá, és biztosan nem éledt újra.Az Angyal-tőrt, ha a szívbe mártják, halálos.Az én halálom ezért számított önfeláldozásnak; mert nem a tőr által haltam volna meg.Én döntöttem úgy, hogy inkább nem akarok élni a barátaim és a családom nélkül.Abban, hogy mindenki a családtagom már, akkor lettem biztos, amikor megláttam, ahogy Jill felszegve a fejét sétál el mellettem egy magassarkúban, és meglibbenti a derékig érő haját.Újralobbant a szemébe az a harcias és kényes természete, hogy ő jobb legyen mindenkinél, amit a tetőn csak még egyszer akartam látni.És most láttam.Ezért a gesztusért már érdemes volt újjászületni.

Vége.. :)
Köszönöm, hogy olvastátok a történetem! :D Remélem tetszett, és elvitt titeket is a Mennybe, majd amikor az utolsó mondaton is túl voltál, téged is visszahozott a földre egy szálló élménnyel.