Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, ha nem, jó szórakozást kívánok!
Na, hol is tartottunk?

13.fejezet

 Mi történt?
 Ó...tényleg!Meghaltam..
 Most hol vagyok?
 Kinyitottam a szemem nagy nehezen, és hirtelen elvakított az a lehetetlenül fehér fény.
 -A Menny? -kérdeztem hangosan a kezem a szemem elé tartva, hogy ne süsse ki a szemgolyóm Isten szállodájának örök, hófehér ragyogása.Egy ismerős hang nevetése csendült.Erőltettem még a szemem, sokat pislogtam, de sajnos nem lett jobb.Az ismerős hang összefolyt, a látásom homályos volt még, de tisztult.Mondott valaki másnak is valami halandzsát, és az válaszolt is neki egy rövidke szóval, de egyszerűen nem értettem, mi az..
 Ekkor minden kicsit sötét árnyalatot kapott és kirajzolódtak emberi alakok..Angyalok, gondoltam, de nem, ezeknek nem volt szárnyuk, és az az isteni fény is megszűnt.
 A hang újra megtörte a csendet, és ezúttal tudtam, ki az.
 -Bran.. - mosolyodtam el finoman.Egy alak a többi közül felém fordult, és odahajolt hozzám, kezeit az ágyra téve.
 -Jól érzed magad? - Még mindig kicsit olyan volt, mintha Bran egy sikátorban beszélne, de már értettem.
 -A Mennyben vagyunk... - vigyorodtam szélesebbre, mire Bran csukott ajkai mögül fehérség bújt elő.
 -Nem. - ellenkezett - Nem haltunk meg.
 Összevontam a szemöldököm.Hogyan lehet az, hogy én meghaltam..de nem haltam meg?!Logikailag, fizikailag...és minden értelemben lehetetlen volt ez.Kicsit élesedett még a látásom, és megláttam Marshallt és Alexet...meg egy hosszú, copfba fogott hajút is...Liam?
 -Hol a francban vagyok? - kezdtem - És miért... - Hogy tegyem fel a kérdést? - Hogyan élhetek, amikor meghaltam?...Ti hogyan élhettek, amikor a szemem láttára mentetek el? - néztem Alex szemébe, amit újra elöntött az élet és öröm türkizkék színkavalkádja, és egy kis könny is lapult benne.De ezek a boldogság könnyei voltak, nem a bánaté, amit a legutóbb láttam a tetőn.
 -Törékeny kis cicám, ide figyelj! - lépett a jobb oldalamra Marshall.Semmi baja nem volt...hogy lehet? -Emlékszel arra a napra, amikor Brannel a konyhában beszélgetettek?Mielőtt én beléptem?
 Bran próbára akarta tenni az erőm..azután, hogy majdnem belehaltam a gyógyításba, mert átadtam neki az energiám...ó!
 -A tetőn.. - nyögtem, mert a gondolattól is kiszáradt a torkom...meg nem ihattam néhány napja. -..a tetőn átadtam az erőm...
 -Átadtad azoknak - folytatta Bran -, akiknek te tudat alatt át akartad.A pánikhelységben mindenki életre kelt, mi is.Mindenkit megmentettél, mert a végén feláldoztad magad!
 De ez így nem stimmelt.
 -Ha én feláldoztam magam, és meghaltam, mi a büdös jó eget keresek én még itt?! - Alkartámaszba akartam helyezkedni, de a lapockáimban érzett hatalmas nyilalás akadályozott meg benne. - Ááuh..és miért fáj a hátam? - Nem elaludtam, mert én már aludtam el a hátam, de ehhez a fájdalomhoz annak köze sem volt.Nem a hátam fájt, hanem egyenesen mindkét lapockám.Mintha valami súlyt raktak volna rá... - Várj!Azt mondtad, feláldoztam magam? - Mert ha egy angyalvérű feláldozza magát...
 -Igen, angyalkám! - nevetett fel Bran. 
 A tenyereim a szememre fektettem és visszadöntöttem a fejem a párnára.
 -Ugye most csak szívatsz?Ez nem komoly, ugye..? - El sem tudtam képzelni ennél szarabb egy Mennyországot! - Lehet inkább a halál?
 -Nem-nem. - szólalt meg végre Alex is.
 Liam elkezdett iszonyat hangosan röhögni, és hallottam, hogy egy ideje már tartogatta, és most átszakadt a gát.A hangja semmit sem változott, de nagyon örültem, hogy nem sírni is üvölteni hallom a keserű fájdalomtól, hanem nevetni az én káromon.
 -Nagyon vicces, Rápunzel! - vágtam vissza csípősen, és mit nem mondjak, rohadt jól esett!Elfordítottam a fejem, hogy megnézhessem szárnyaim; éjfél-kék színűek, kis, kristályosan csillanó ezüstporral szórva. - Az éjféli égbolt.. - suttogtam magam elé, mert megfeletkeztem, hogy mások is vannak itt.De csak tovább bámultam a tollaim, melyek határozottan kékek, de olyan sötétek, hogy csak az éj legsötétebb idejének árnyalatához lehetett hasonlítani, a kis porszemek meg olyan sűrűn, fényesen takarták, akár a derűs éjszakai égen a csillagok. - Hatalmasak. - mondtam egyszerre lenyűgözve és utálkozva...mintha irigykednék arra, ami az enyém.
 - És gyönyörűek.. - ámuldozott Marshall barátnőm, aki csak az arca előtt simogatta a levegőt, mintha a tollakhoz érne.Mondtam volna neki, hogy hozzáérhet, de be voltam pánikolva egy kicsit, hogy mi ez az izé.
 - Szóval - fordultam vissza a tömeg felé, miután megszoktam ezen különc tollak nyújtotta látványt -, mindenki él, aki akkor meghalt?Anya, apa, Jill, - Azért őket mondtam, mert a többieket szabad szemmel láttam, hogy élnek. - és mindenki az egész rezervátumban?Ally, Mr.Brown...
 -Mindenki, E.! - adta a tudtomra Bran.
 -Jó, értem.És...ömm..tudjátok, mikor volt az...eset? - Néhány napra, hétre számítottam, de azért bujkált bennem a tudat, hogy ez csak tévhit.Reménykedtem, hogy nem...Nem létezik, hogy addig alukáltam!Liam talán Rápunzel, de én akkor Csipkerózsika!
 -Hát... - Bran végigfuttatta a tekintetét mindenkin egy kis segítségért, de mindenki vagy sóhajtott, vagy bólintott vagy mindkettő. -Két évig aludtál...illetve, egy év és hét hónap..kicsit több mint másfél év.
 -Úr isten! - Felültem gond nélkül, az ágy szélére fordultam, és elgondolkodtam, mennyi minden történhet másfél év alatt!Nagyon sok minden, én pedig ezekből mind kimaradtam. - Az nagyon hosszú idő... - merengtem.A szüleim..anya és apa vajon tudja, mi van velem?Vajon látták a szárnyaim?Hiányzom nekik?A kiképzésem elegendő volna ahhoz, hogy haza menjek, de a szárnyaim...arra kitalálok valamit...de csak ha tényleg kellek még a szüleimnek. - Bran, meglátogattak a szüleim? - -kérdeztem fojtott hangon, Branre emelve a tekintetem.Ő a szemebe nézett, onnan tudtam, hogy igazat mondd, amikor válaszolt:
 -Nem.
 Nem jöttek el.Nem érdeklik, hogy vagyok.Nekik már csak a terhükre lennék, azt hiszem...
 - Ja, jó, mindegy.. - hisztérikusan felnevettem, a szemembe könny szökött, de csak annyi, hogy ki tudjam pislogni. - Csak úgy érdekelt..Nem számít.-Lassan felálltam, Bran pedig megfogta a karom, amikor látta, hogy a térdem megroggyan. - Óóó..elszokott a lábam a súlytól..
 -Hát, ja, eléggé...
 -Liam! - vágtam közbe a sértegetése közbe - Nem vagyok rád kíváncsi, majd ha a véleményed sorsdöntő, talán szólok. - vetettem rá teli mosolyt, amire ő is felhúzta a száját, a többiek meg kiröhögték.
 Ők az én családom...

***

 Lassan kezdtem megszokni, hogy két batár, tollas izét cipeljek a hátamon.De, azért, elég szép izék.A folyosón is mindig megfordulnak utána a rezervátumban.Még szerencse hogy egy kolosszeum a lift, különben mehetnék lépcsőn mind azon a sok emeleten.És hát, igen, másfél év alatt elég nagy hírnevem is lett, amiért legyőztem a testvérem.Karyn a szemem láttára vált porrá, és biztosan nem éledt újra.Az Angyal-tőrt, ha a szívbe mártják, halálos.Az én halálom ezért számított önfeláldozásnak; mert nem a tőr által haltam volna meg.Én döntöttem úgy, hogy inkább nem akarok élni a barátaim és a családom nélkül.Abban, hogy mindenki a családtagom már, akkor lettem biztos, amikor megláttam, ahogy Jill felszegve a fejét sétál el mellettem egy magassarkúban, és meglibbenti a derékig érő haját.Újralobbant a szemébe az a harcias és kényes természete, hogy ő jobb legyen mindenkinél, amit a tetőn csak még egyszer akartam látni.És most láttam.Ezért a gesztusért már érdemes volt újjászületni.

Vége.. :)
Köszönöm, hogy olvastátok a történetem! :D Remélem tetszett, és elvitt titeket is a Mennybe, majd amikor az utolsó mondaton is túl voltál, téged is visszahozott a földre egy szálló élménnyel.

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, ha nem, jó szórakozást kívánok!
Na, hol is tartottunk?

12.fejezet

 Az ébresztőóra nem akart leállni..Asszem elfelejtettem kikapcsolni, ugyanis mára "szabadnapot" kaptam, mivel "szorgos" voltam.

 Felemeltem a karom, amitől az óra is felemelkedett, majd teljes erőmből a falhoz vágtam.A szerkezet apró darabjaiban a földre hullott.Megemeltem a fejem, amire egy papír tapadt.A jegyzet, gondoltam.Miután Marshall elment, még fent maradtam vagy nyolc órán át..Vagyis két rövidke órát aludtam?!Én?
 Semmi kedvem nem volt, de feltápászkodtam, felkaptam magamra egy farmert és pólót, amikkel sikerül valahogy kinéznem.Amint kiléptem az ajtón, az orrom leheletnyi füstszag csapta meg.Követtem, hogy megnézzem, honnan ered, és a biztonság kedvéért magamhoz vettem egy poroltót.Biztos ami biztos.
 A konyhába vezetett a bűz.A csukott ajtót teljesen kitártam és beléptem.Füstfelhők gomolyogtak az egész helyiségben.Az égető szag marta a torkom, és köhécselni kezdtem.Rajtam kívül is voltak néhányan, akiknek szintén, de az összeset nem  ismertem fel; Marshallt Barnt és Jillt tisztán  kivettem...és azt hiszem Alex is itt van, de az ötödik nem lehet Liam, egy női hang volt.
 A nyitott ajtónak hála Brant hamarosan meg is láttam, amint poroltóval eloltja azt, amitől ilyen masszív füst lepte el a konyhát.Marshallt az ablaknál láttam, amint kinyitja azt.
 Furcsa, hogy Brant halottam meg elsőként, majd Marshallt; ők a konyha másik végében álltak úgy öt-hat méterre, Alex pedig ott állt néhány méterre tőlem, őt mégis épphogy megismertem.
 A nyitott ajtónak hála már egészen eloszlott a füst.
 Bran pillantott meg először, de Alex szólalt meg, miután mindenki abbahagyta a köhögést, és végigmért.
-Emily!Hogy kerülsz ide ilyen korán? - kérdezte tőlem kellemes meglepődöttséggel.
 Tényleg?Tök komolyan?Semmi "jó hogy itt voltál, mert lehet megfulladtunk volna, kösz"?!
-Úgy, hogy ti, dolgozó, felelősségteljes felnőttek - néztem komolyan Branre, aki csak szélesen mosolygott -, nem tudjátok kinyitni az ajtót vagy akármit, hogyha már kezd felgyülemleni a füst!
 Alex felnevetett.
-Ha már felgyülemlett, elmagyaráznád, hogy? - kérdezte Jill, és talán...az az, amire gondolok?Egy halvány, alig látható mosoly jelent meg rajta, de meg is nyugodtam, amikor rájöttem, ő rajtam nevetett.Az előbb semmi humor nem volt, csak gúny - a szokásos.
-Reggelt, Jill! - köszöntem neki egy álarcként felfestett vigyorral, és odamentem Branhez.Már épp le akartam torkollni, hogy mégis mit művelt, de az ismeretlen hang felszólalt:
-Pedig jogos.. - mondta nekem, aki Jill mellett ült, de látszott, hogy az én pártomat fogta, mert nevetgélt, a lány meg a szemét forgatta.A fiatal nő rám nézett.A haja természetes göndör és lángvörös, alig ért a válláig.Szép keretet adott a sovány arcához, telt mosolyához, csillogó, barna szemeihez és életvidám természetéhez, ami még innen is lejött.
-Ally, ha nem tévedek.
-Ó, a kis telepata! - szólt kedvesen, finoman magas hangjával.Felállt és odajött hozzám. - Már olyan rég óta meg akartalak ismerni! - Megölelt. - Ally Peters vagyok, angyalom.Én figyeltem rád már amikor Lilyhez kerültél.Én vittelek el oda..Annyira pici voltál és most... - Egy csepp könny szökött a szemébe. - Jaj, szívem, olyan aranyos voltál!És milyen önálló és talpra esett!Bizony, te nem rohantál anyukádhoz, amikor csak egy apró kis gondod is volt; megoldottad!
 Jill fogta magát, nem mondott semmit, nem csinált egyebet, csak kiment.
-Rá se hederíts, szívem.Ő csak egy kicsit...
-...Érzékeny az anyjára. - fejeztem be Ally helyett a mondatot, Jill után nézve. - Igen, tudom. - De ennyire, hogyha már szóba kerül az anyám, aki még csak nem is volt az igazi anyám.Az iránta érzett végtelen szeretetemen kívül nem kötött össze a "szüleimmel".Ők nem tehetnek semmiről.És még Emma sem tehetett Felicity haláláról.Csak saját maga, amiért Karynhoz volt hűséges...Engem mégis mart a bűntudat.
 Viszont most nem akartam erre koncentrálni, mert már a múlt, már megtörtént, és ezen még az angyalok sem tudnak változtatni.Felicity meghalt, ahogy Emma és Ray is; el kell fogadni.
 Bran felé fordultam, illetve csak rá kellett néznem, mert ott állt mellettem.
-Bran, mi égett oda ennyire? - Ő egy percre lesütötte a szemét és egy kis levegőt hanggal kiengedve elmosolyodott.
-De Marshall segített! - mutogatott lázasan az addig már Jill helyét elfoglaló lányra, aki bosszús arcot vágott a vádlójára.
-De nem az én büdös számtól gyulladt fel a konyha! - adta vissza a labdát Marshall, majd keresztbe fűzte a lábát egy gyors mozdulattal, hátralibbentette a haját és összefonta a karjait a mellkasa előtt.Felhúzta az egyik szemöldökét, és csak amikor Branből hirtelen kitört a nevetés, jöttem rá, hogy az mindeddig fojtogatta.
 Hogy min nevetett, azt miután elkészítettük Allyvel sem jöttem rá.Gondolom Marshallon, még mielőtt bejöttem hülyéskedtek valamit, és azon.Mindenkinek csináltunk enni, Alex töltött innivalót, mondván, inkább ő, nehogy a két esetlen eltörjön egy poharat.Igen, ez igaz.
 Megettük és megittuk amit az asztalra tettünk, majd miután Ally bevállalta a mosogatást, én visszavonulót fújtam, hogy még aludhassak néhány órácskát.

***

 Amikor felkeltem, örömmel nyugtáztam: kialudtam magam, amit nem mondhattam el már vagy...majdnem mióta itt vagyok.Eddig mindig csak ájultam meg kómában voltam, azon kívül viszont alig aludtam.De most boldog, nagy mosollyal az arcomon ébredtem.Eléggé sötétnek mondható az a fény, ami a reggelihez képest nem volt várható a mai nap folyamán.Hacsak nincs nyolc-kilenc óra.De ennyit aludtam volna?
 Felültem, és az óra hűlt helyére pillantottam.
-Ó... - mormoltam, mert eszembe jutott, mit csináltam reggel.Kicsit oldalra hajoltam és már meg is láttam az egykori ébresztőórám maradványait. - Majd veszek újat. - ígértem a darabkáknak, majd lerántottam magamról a finom, meleg takarót és felálltam.Visszavettem a kedvenc zöld pólóm és kicsit bőbb farmerem - éppen hogy csak nem csőnaci.Belebújtam a tornacipőmbe miután felvettem azt a zoknit, amit Marshalltól kaptam néhány éve karácsonyra.A kockás-fülű nyúl volt rajta, és vidám mosollyal nyújtotta ki rám a nyelvét.
 A hajamat csak hátra összefogtam.Vagy száz csatot bele kellett raknom, mert valahogy egy-egy tincs mindig kicsusszant a legerősebb copfból is.
 Kiléptem a szobámból, és a kis folyosó, ahol az én szobám volt, teljesen csend uralta.Ez nem meglepő; rajtam és egy lányon kívül az a négy szobára nyíló mellékfolyosócska teljesen lakatlan.Azoknak van fenntartva, akik itt maradnak a különlegesek rezervátumában.
 A lift elé mentem, szembe álltam az órával, amit a falra erősítettek.És ott voltam máris a főfolyosón, ahol tolongnia kellett volna az egész emeletnek.De senki, egy árva lélek sem járt arra.De még csak nem is hallottam, hogy bárki is beszélne vagy akármi.Ez elég furcsa...
-Mi a...? - hidaltam le, amikor megláttam, mit mutatnak az óra mutatói. - Fél öt?! - kérdeztem magamban, kihasználva hogy most senki nem hall.De hogy lehet az, hogy fél ötkor ilyen rohadt sötét van?Az óra még mindig ketyeg, tehát nem állt meg.Az egész napot nem alhattam át!Nem lehet, hogy tizennyolc órát aludtam, és még egy óra is elromlott néhány órája, majd újraindult!Még kissé álmos vagyok.Néhány órát alhattam csak, és én ilyesmiben nem szoktam tévedni; mindig meg tudom saccolni, hány órát aludtam, és csak fél vagy háromnegyed óra eltérések szoktak lenni.
-Hahó! - sétálgattam a főfolyosón ezt a szót kántálva. - Hahó, valaki! - A konyha felé mentem, és reméltem, hogy Ally, Bran és a többiek még ott vannak, ugyanúgy csacsognak és nevetnek az asztalnál, ahogy eljöttem.
 De nem.A székek véletlenszerűen hagyva az asztal körül, a mosogató melletti szárítóban pedig minden edényen még ott csillogtak a vízcseppek.Becsuktam az ajtót, és bekopogtam egy másikon.Az kinyílt, lassú, nyikorgó zajjal, amiről a horrorfilmek jutottak eszembe, és kicsit félni kezdtem.Főleg hogy a szobában csak egy olvasólámpa égett, és csak onnan, és a folyosóról áradt fény.
-Hahó!Valaki...? - Lenyeltem a félénkségem, a nadrágomban letöröltem a vékony izzadságréteget a tenyeremről, ami a pániktól képződött oda, és beléptem.A szoba teljesen üres volt.Az ágy meg volt vetve, de a takarón ráncok voltak, mintha valaki ott feküdt volna, és nem igazította volna meg, amikor felkelt.Az íróasztalon egy laptop hevert.Be volt kapcsolva.A szék, ami az asztal előtt állt, az ajtó felé volt fordulva.Különös, gondoltam.
 Kimentem a szobából, és benéztem még egy csomó másikba.Ugyanez volt a helyzet.Mintha mindenki csak elment volna.Egyszer csak felálltak és elmentek volna...hipnózis?...Gyógyszer?..A pánikszoba!
 A lifthez futottam, beszálltam, és visszapörgettem az emlékezetem a számokra, amiket Bran ütött be.Megnyomtam kétszer a hármast, majd a tizennégyest és a húszast..Azt hiszem, ezek voltak.
-Igen, jól emlékeztem.. - tájékoztattam magamat, mikor a csukott liftajtók kinyíltak azon a sötét folyosón, aminek a végén volt a páncélajtó.Valami volt a zárán... - Ugye nem...? - kérdeztem, de senki nem felelt; nem is vártam választ.
 Odasiettem, hogy megnyugtassam magam, az nem az, amire gondolok...De sajnos, az volt.Friss, burgundi-vörös, meleg vér csöpögött a zárról.Nem tudtam, elhányjam-e magam előbb, vagy csak szívrohamot kapjak.Megnéztem oldalt azon a kis kütyün, amin be kell mindenkinek pötyögnie a saját kódját, ki volt itt előttem."Karyn", írta ki a kis szerkezet.A térdem remegni kezdett, a kezem újra verejtékezésbe fogott, ahogy a hátam, halántékom.Megnéztem, ki volt a nővérem előtt: "Ally".A szívem úgy öt másodpercenként dobbant egyet vagy kettőt, de azt úgy, hogy fájt a bordám...Karyn járt itt, vagy odabent van.Szembe kell vele néznem egyszer, s mindenkorra!Talán Ally csalogatta ide, a többieket meg kimenekítették.De akkor én miért nem keltem fel...Miért nem keltettek fel?!
 Bepötyögtem: 9811.Zölden vibrálni kezdett a kijelző, az ajtó zárja meg ugyanolyan hangot adott, ki mint amikor Bran ütötte be a sajátját.Kinyitottam az ajtót, vigyázva, hogy ne legyek véres.Reméltem, hogy ez Karyné.
 De megint tévedtem...Téves az egész elméletem.A látvány rémisztőbb volt, mint akármelyik horrorfilmben, vagy mint álmomban.Minden vér borított..azoknak a vére, akik szanaszét hevertek az egész pánikhelységben.A diákok és tanárok vére...az ártatlanoké, akik életüket adták a nagy büdös semmiért!És ha most meghalok?Nem is számít már igazából, mivel azok, akiket meg akartam védeni, itt vannak, hidegen, élettelenül, teljesen ártatlanul!
 Sírva fakadtam, és szomorúan néztem körbe; sokukat ismertem, és most csak vér folyik a szájukból, nem a szaftos pletykák, csillogó, élénk szemeik most élettelenül meredtek a plafonra, nem úgy, nem olyan lelkesedéssel és örömmel, mint talán húsz perce..
 Letérdeltem közéjük, összekulcsoltam a kezem, és megfogadtam Istennek, ha van, hogy ezért, értük meg fog fizetni valaki...akár Karyn, akárki, aki akar, de meg fog!
 Aztán eszembe jutott, vajon mindenki itt van-e.Végigjártam az egész emeletet, mert csak ezen voltak hullák, a többi üres volt.Nem találtam Brant, Liamet, Jillt, Marshallt; a legfontosabbakat számomra, a rezervátumban.
 Lépni akartam, de megakadt a lábam...valakiben.Odanéztem, és el kellett gondolkoznom, ki az...de aztán felismertem.Leguggoltam, és Ally megcsonkított testére meredtem.Nem ismertem annyira, de már nem tudtam elképzelni a holnapot a mosolygós arca nélkül.Vörös haját a sötét, sűrű folyadék áztatta.Pont a szívén át szúrtak, de volt rajta pár igen mély vágás.Mr.Brownt is megláttam messziről, de nem volt elég erőm hogy őhozzá is odamenjek.Neki a torkán ömlött még mindig a vére..
 Végül összeszedtem magam, felálltam és elhagytam a pánikhelységet, egy gondolatmenet közeben; miért kellett őket Karynnak megölni?Figyelemelterelés?Vagy csak úgy?Vagy mi...?
 A szobámban sajnos megkaptam a választ.Már ott kezdődött, hogy egy piros ujjlenyomat volt az ajtómon.
-Ez korábban nem volt itt... - suttogtam magam elé.Tudta, hogy lemegyek, és figyelt...Úr isten, figyelt engem, ahogy lemegyek, aztán felírta az üzenetét az erkélyajtó üvegére:
"Kedves hugicám!Ha megkaptad a meglepi ajándékot, gyere fel a tetőre!Még koránt sincs vége a mulattságnak!"A jobb alsó sarokba meg egy "K"-t festett fel.
-Ez neked vicces, te utolsó bunkó?! - kiáltottam fel, hátha most is figyel és hall.Hát csak hallja meg!Mulattság... - Ezen te röhögsz, te bukott szemétláda?! - De vajon ki van ott vele a tetőn?Tényleg mindenki?!
 A telefonomhoz kaptam, és felhívtam anyát.
-Kicsim...te vagy az? - Anya hangja...úr isten, de hiányzott anya hangja.Hallottam, ahogy elmosolyodik.De mintha lihegett volna..
-Igen..anya, jól vagytok?
 Anya nem válaszolt azonnal, de az a két másodperc is pokol volt.
-Sajnálom, kicsim..
-Mit?Anya!Jól vagy?Anya!Anya... - A szám remegni kezdett, ahogy a telefon is a kezemben.Gyorsan kívtam apát.
-Háló, Ross vagyok...
-Apa, de jó, jól va...
-...most nem tudom felvenni, de hagyj üzenetet... - Lecsaptam a telefont, és káromkodtam egyet.Nem szoktam, de az ilyen helyzetekben mégis kit érdekel?!
 Tárcsáztam Charlie-t.
-Igen? - Charlie ép hangja ezen a délutánon a legnagyobb megkönnyebbülés.
-Charlie!Én vagyok.
-Emily!Szia, mizujs?
-Jól vagy, mondd?Hol van a feleséged és a kisfiad? - kérdeztem, a sokkos állapotom legmegnyugtatóbb hangján.
-Jól vagyunk..itt ülünk a kanapén, Debby a kezében fogja Ryant, én meg gitároztam neki. - A gügyögés a háttérben megszakad, és kérdez valamit. - Emily az. - válaszolt neki Charlie.
-Szia, E.! - köszön a telefonba Debby.
-Szia, Debby! - mondtam hangosabban, aztán visszatértem, hogy Charlie-val beszéljek. - Charlie!A rezervátumban kész öldöklés van...a pánikhelység tele van diákokkal és tanárokkal, de Marshallék eltűntek.Felhívtam anyát, de egyszer csak nem válaszolt, apa meg fel sem vette... - A hangom sírásba fúlt, és lerogytam a földre.
-Mi?Odamegyek!
-Ne, ne!Nehogy idegyere!Megkeresem a többieket és megpróbálok mindent helyrehozni...Te csak zárkózz be, rendben?Megteszed?Menjetek be a pánikszobába - Nem régen építtették a házhoz, mert Charlie már csak ilyen paranoiás.Hál' istennek! -, zárjatok magatokra mindent, és ne gyertek ki reggelig...Megígéred ezt nekem?
-Hát persze...De biztos ne menjek?..Marshall a húgom. - Felnőttes, "idősebb testvér" hangján hallatszott, hogy a
-Igen, tudom.Nekem meg a nővérem.
 Charlie nehezen sóhajtott.
-Jól van, E.!Hívj, ha van valami..Vigyázz magadra!
 A torkom összeszorult, de néhány szót még ki kellett rajta préselnem, ha esetleg nem látnám többet őket.
-Szeretlek titeket.Vigyázz Debbyre, és neveld fel Ryant!Szia.. - Leraktam, mielőtt Charli elkezd velem ordibálni, hogy túl fogom élni és fogjam be a számat.De mennem kell...fel a tetőre.
 Mire megtaláltam a felfelé vezető utat...!Közben csak arra gondoltam, abban reménykedtem , hogy nem lesz az, mint álmomban.Ne haljon meg több ember!Már így is túlontúl sok halt meg miattam.Ez az egész az én hibám.És ha nem is tudom életre kelteni azokat, akiknek ehhez semmi közük nem volt, akkor bosszút állok értük!Még akkor is, ha nem lesz több tettem az életben.
 Felmentem a kis lépcsőn és kilöktem a tető ajtaját.Rossz oldalra fordultam..
-Itt vagyok, húgom!Itt a móka! - Megpördültem, és a tető széle előtt néhány centivel egy húsz körüli, középmagas, szőke nő állt, kopott szürke szárnyakkal.Karynnal semmi nem hasonlított se rajtunk, se bennünk.Nekem kicsit vörösesebb a hajam, nem ennyire szőke.
 Bran, Marshall, Jill és Alex a tető peremén álltak, mozdulatlanul.El akartam indulni, de egy kéz elkapta a csuklóm, megfordított, és átölelt.Liam csupa vér volt, de rajta nem láttam sebet.
-Liam.Miért vagy ilyen...
-Emily, el kell tűnnöd, érted?Szaladj le a lépcsőn, hívj és menj! - Liam hangja kétségbeesett volt.Az arca aggódó.
-Miről beszélsz?És hogy nézel ki?Voltál te is lent a pánikhelységben?
-Nem..- Liam szeme könnybe lábadt.Nem tudom honnan, de rájöttem.
-Anya... - suttogtam magam elé, és én is sírni kezdtem - megint. - Hol? - Liam félreállt, és ott volt anya és apa, holtan feküdtek a tető padlóján, a saját vérükben ázva...És mindez miért?Mert valaki rajtam akar bosszút állni.
 Letérdeltem anya és apa mellé, megfogtam a kezüket, és csak sírtam.
-Meg akartalak várni vele, hogy végignézhesd, de türelmetlen voltam..Elég sokat időztél ott lent. - közölte Karyn.Hát nem aranyos?!
-Anya, anya, mondj valamit!Anyu...apu...szólaljatok meg!Keljetek fel, és mondjátok hogy nincs semmi baj... - mondtam nekik, de már vége...nem hallottak engem, már nincsenek...Anya és apa, akivel annyit játszottam, veszekedtem, nevettem, beszéltem, öleltem, most nem mások, mint két kihűlt húscafat...Hogy történhetett ez?
-Ő, meghaltak, Emilia! - emlékeztett rá unott hangon ez a...
-Te rohadék! - Igen, ő.
-Megbocsáss, mit mondtál?
 Felálltam, és odamentem ehhez a hülye libához, aki a közelébe sem ér Lilynek vagy Rossnak.Őt sokkal szívesebben láttam volna helyettük!
-Te kicseszett, elbukott, féltékeny rohadék! - mondtam szépen lassan, hogy megértse.
-Bájos... - Valami födöntúli mosoly, amitől kirázott a hideg.Most vettem csak észre, amikor Branékre néztem, hogy csak a cipőjük eleje van a tető peremén, különben a levegőben lógnak.Elindultam feléjük.
-Jaj, ne aggódj, Emilia!Nem fognak leesni...Senki nem fog, csak te, miután első sorból nézted végig, ahogy egyenként szaggatom szét a...családod. - Karyn elfintorodott. - Nem értelek téged, húgi!Mit ér neked pár ormótlan élet?Egyszer úgyis meghalnak.. - rántotta meg a vállát lekezelően.Legszívesebben egy olyan nagyon behúztam volna neki, hogy lezuhant volna a tetőről..Vagyis, én úgy képzeltem el, így történne, de nem tudok akkorát ütni.Vagy ha az adrenalin dob is egy kicsit, Karyn tud repülni.Nem esne sokáig.Ha meg le is esik, halhatatlan..Maximum a keze törik el.Ennyit a nagy terveről..
-Ha te azt hiszed, hogy én hagyom, hogy bántsd őket, nagyon-nagyon tévedsz, nővérkém. - Szúrósan néztem rá.Bárcsak ezel a pillantással megölhettem volna, de sajnos ilyen erőm nincs. - Nem engedem! - kiáltottam rá, amire Karyn csak még szélesebben felhúzta csipkebogyó színű ajkait.
-Milyen kis harcias... - kuncogta gonoszul. - Nem igaz, Bran? - Követtem a tekintetét a feldúlt, könnyekkel küszködő Branre.Odalépett hozzá és megsimította az arcát. - Te hívtad mindig angyalkádnak, ugye? - Erőltetett szomorúságot produkált.
-Ne érj hozzá! - üvöltöttem egy olyan hanggal, ami még soha nem jött ki a torkomon.A gondolat még el sem jutott az agyamig, csak kimondtam.
 Karyn elhúzódott Brantől, és csodálkozva nézett rá.
-Hallod ezt? - kérdezte, de senki nem felelt. - Megvéd téged.
-Mindenkit. - helyesbítette Bran. - Meg akar védeni minket.Te biztosan nem hallottad még ezt a szót, de ezt úgy hívják, barátság.
 Karyn sóhajtott egyet.Mélyen, lassan.
-Pedig olyan kis cuki voltál...kár, hogy te nem állsz mellém...Vagy megfontolod?
-Köszi, de inkább megdöglök! - Ez olyan Jilles volt, de Bran szájából jól hangzott.
-Ez megoldható. - Karyn hirtelen visszalépett elé, és csókot dobott Bran felé.Ő elkezdett fulladozni, és összerogyott.
 Odarohantam hozzá, és a nyakára néztem, de semmi nem volt ott.Egyszerűen csak...fulladozott.
-Hagyd abba! - szóltam dühvel, lelkiismeret-furdalással és gyásszal a hangomban. - Őket hagyd ki ebből! -
 Semmi.Bran csak küzdött a láthatatlan kézzel, amit Kary irányított és mindjárt megfullasztotta.
 Néhány éveknek tűnő másodperc után Karyn rám nézett.A teljes figyelme felém fordult.Ez volt a cél.
-Nekik mi közük van ehhez?Csak ölj meg és kész. -Inkább én, mint ők.És anyáék nélkül én már amúgy sem akarok még egy napfelkeltét is látni!
-Nem.. - nyögte Bran fájdalmasan, amire újra bekönnyeztem.A szívem majd' belesajdult, hogy az, aki csak néhány hete ismer engem, és itt táncol a halál penge éles határán, még az utolsó perceiben is azért okoz fájdalmat magának - mert a beszéd levegő nélkül nem túl egyszerű -, mert küzd az életemért.
 Karyn olyan fejet vágott, mint egy hároméves, amikor elgondolkozik.A kisgyereknél egészen aranyos, de ha ezt egy felnőtt csinálja, nagyon ijesztő.
Ösztönösen oldalra léptem, hogy kicsit eltakarjam Brant.Így hátha gyengül a szorítás...Nem nagyon látszott, hogy hatna, de maradtam.
-Igen, igen...Ez így logikus is, de én nem akarom, hogy csak úgy szimplán meghalj.Abban nincs semmi móka..Nem, én nekem a szenvedésed hoz örömet.Ahogy szépen mindenki tetemén végignézel, és végül ebbe halsz bele... - Elképzelte a dolgot, láthatóan, és tetszett is neki.
 Hallottam, hogy Bran nagyobb levegővételekhez jut - ami nem volt sokáig elég az életben maradásához.Talán néhány perc..Egy részem belül már elfogadta, hogy mind meghalunk, de a másik nem adta fel.Az utóbbi gondolkozott, és az erőmmel elkezdtem kutatni, hogy hol van a legközelebbi fegyver - Brannel ezt is gyakoroltuk.
 Egy pisztoly...De azt nem érzem, hol..
 Nálam, Emily!Marshall gondolata.Az meg hogy lehet?Ezt elküldtem mindenkinek gondolatban?És még válaszoltak is rá?Ez nem is baj, csak nem tudom, Karynnak elküldtem-e..Elkezdtem mozgatni a fegyvert, hogy ki tudjam találni, hol van.De Marshall mellett volt a földön.Lebegtetni kezdtem, de valami blokkolta az erőm, és visszaesett.
 Karyn felkapta a fejét, kifejezéstelen arccal megkerült, és Marshallhoz ment.Felvette a pisztolyt, és nézegetni kezdte.Megfordult és tett egy métert.Majd hirtelen megpördült és Marshallra szegezte a revolvert.Nem szólalt meg, csak mosolygott.
 Bran úgy tett, mintha már jobban lenne, és felállt.Láthatóan megjátszotta, hogy semmi baja, mert láttam, hogy nem vesz levegőt.Elkezdte forgatni a tőrét, amit a semmiből kapott elő és Karyn felé dobta.Az arca vérvörös lett az erőlködéstől, hogy ne essen térdre megint.
 Karyn egy gyors mozdulattal ellépett a penge elől, ami repült még egy kicsit, majd egy éles csattanással leesett a földre.
 Ezt Bran azért csinálta, hogy Marshallra ne figyeljen, hanem rá.A hülye!Ez így is lett.Karyn ezúttal ki is nyújtotta a kezét és úgy kezdte fojtogatni.De nem zavarta, vissza is nézett Marshallra, és lőtt...
 Oda se mertem nézni.Becsuktam a szemem, de nem tehetek úgy, mintha itt sem volnék.Kinyitottam a szemem...Bran terve kicsit félresikerült.Karyn irányítása a többieken gyengült, nem rajta.Alex volt elég gyors hozzá, hogy elé álljon.Én lefagytam.Hogy fagyhattam le és engedhettem meg magamnak, hogy hagyom, hogy az egyik barátom megmentse a testvéremet - Marshall sokkal inkább volt a nővérem, mint ez a liba!
-Alex! - kiáltott Liam, és kitört belőle a sírás.Ő még a szüleim melett térdepelt, de felállt, odasietett társához, és elkapta.
 Alexből ömlött a vér és a könny.De nem a fájdalom miatt sírt.Nem.Tudta, hogy nem ő az utolsó áldozat ma.
 Liam lefektette, egyik tenyerét fényt árasztva a sebre ejtette, a másik kezével meg Alexét szorongatta.
-Meggyógyulsz...meggyógyulsz, érted? - mondogatta neki. - Rendbe jössz, csak...csak még tarts ki egy kicsit.Jó?Rendbe jössz!Nem hagysz itt, megértetted?
-Liam, én.. - suttogta.
-Nem! - szakította félbe a szőke hajú gyógyító. -Nem búcsúzkodunk!Minek tennénk?!Te meggyógyulsz!Meggyógyulsz... - motyogta már az utolsó szavakat.Állítása ellenére sírt.
 Térdre rogytam, amikor Alex rám nézett és azt tátogta:"Hiszem, hogy neked sikerülhet.."Belőlem már néhány másodperce könny-zuhatag áradt, de most sírtam csak igazán.Ő még halálán is hisz bennem..Bólintottam, és intettem neki.Láttam, ahogy lassan kifakul a szeme, eltűnik belőle az az élettel teli csillanás.Szépen lehunyta a szemét, és...
 Liam ordított egyet, és Alex egyre hűlő testére borult.Lehajtottam a fejem és felálltam.
 Karyn elkezdett eszeveszettül nevetni.
-Kiröhögöd más halálát, te kur...
-Na!Vigyázzon a szájára, doktor úr! - szólt közbe Karyn, és úgy tett, mintha valami vicceset mondott volna.
 Liamnek ennyi elég is volt.Felpattant, és elkezdte püfölni Karynt.Eléggé elönthette az adrenalin, mert a földre küldte a nőt.Elkezdtek verekedni.Mi ezt kihasználtuk, és mindenki elmozdult a helyéről.A tőrt a távolból magam felé kezdtem húzni, a többiek meg felsegítették Brant.Ekkor Karyn egy hatalmas ütéssel Liam felé kerekedett, elkapta a felém tartó kést, és Liam szívébe fúrta.Mielőtt még egyszer és még egyszer megtehette volna, hátulról visítva rávetettem magam.Más nemigen jutott eszembe, de ez is hatásosnak tűnt; Karyn felállt, és elkezdett forogni, hogy lerázzon magáról.
 Közben láttam, hogy Jill odamegy Liamhez, és kihúzza a pengét.Leszorítja a sebet, és megpróbálja megnyugtatni az ijedt, nedves arcú fiút.Ilyen gyengéd oldalát még sosem láttam a kőszívű lánynak, de nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom, hogy ezt csodáljam benne.
 Karynnak végül sikerült ledobnia egy hatalmas lendülettel, ami a tető szélére repített.A fejem és a vállam a semmibe lebegett, de fel sem akarta fogni, csak felnéztem.Karyn elővett egy hófehér, izzó pengéjű tőrt.Ez csak egyvalami lehet.
 Ekkor egy lövés hallatszott Karyn mögül.Ő komótosan megfordult, és Marshall elszánt tekintetére meredt.A kezében a fegyver volt, amit Karyn akkor ejtett el, amikor elkezdett Liammel harcolni.
 A nő összevonta a szemöldökét és megbillentette a fejét.Kinyújtotta a kezét, és elkezdte Marshallt irányítani.Beteges látvány volt, ahogy a lány eldobja a revolvert egy olyan mozdulattal, amivel biztosan eltört a karja.Ez az arckifejezésén is látszott.Aztán a tenyere lángba borult.
A tűz elkezdett terjedni, mire már majdnem mellé értem.
-Ne gyere közelebb! - kiátott rám könnyek közt Marshall.Még egyet léptem felé. - Állj már meg ott!Az isten - káromkodott -...életébe már, nem jöhetsz közelebb!Érted?! - zokogta.
 Azt értem, hogy nem akarja, hogy én is felgyulladjak, de talán segíthettem volna.Nem értettem.
-Miért?
-Mert ez a szemétláda nem fog megölni engem...Neem. - rázta a fejét - Megölhette Ross-t, Lilyt, Alexet, Liamet...de engem biztos nem. - A tetőhöz sietett, és visszanézett.- Sajnálom..Én nem vagyok áldozat..
 Akkor világossá vált, mit tervez.
-Ne, Marshall, várj! - szóltam utána, és elkezdtem rohanni felé, de ő leugrott.Letérdeltem a tető szélére és utánanéztem.A kezemet nyújtottam, de már nem értem el..nem értem el.Bran még időben felhúzott.
-Ne nézz oda! - suttogta.De én csak bámultam a tető peremét.Az előbb még itt állt, és most...Marshall nem Karyn által halt meg.Igaza lett..Így Alexnek is.
 Bran sebtiben elkapott és átölelt, mintha meg akarna védeni valamitől.De az a valami nem csapódott be.Elengedtem, és amikor távolabbról ránéztem, rájöttem, hogy nem csapódott más, mint a feje a testéről a talajra.
-Úr isten, úr isten! - kezdtem artikulálatlanul sikítozni.
 Jill elhúzott, bár ő is sírt.Tudtam, ők voltak a legjobb barátok.Alex, Bran és Jill...már csak ő maradt.Neki szó szerint ők voltak a családja.
-Nem, nem, nem... - kántálta. -Én ezt nem bírom.. - Felém fordult, vörössé dörzsölt szemeit rám meresztette. -Csak te mentheted meg az embereket..Ég és föld sem lesz biztonságos többé.. - Hirtelen megkerült, és csak ő is leugrott.Talán túl nagy sokk volt neki ennyi vér...Nekem is igazából, de én ezt nem tehetem meg.Rám vár még egy harc.
 Karyn felnevetett.A haja teljesen összekócolódott, ami csak még jobban kiteljesítette az "őrült angyal" szerepet.
-Húgom, elég rossz barátokat választottál magadnak!Egyik megmenti a másikat, aztán ő is meghal.Vicces...valaki meg öngyilkos lesz..Nem semmi, milyen szerencsétlen vagy...
-Kuss legyen már! - üvöltöttem. - Fogd már be, érted?Megöltél mindenkit, aki fontos volt nekem, érted?Mindenkit!Mit akarsz még?
 Karyn elhallgatott, és anélkül, hogy egyikünk is megmozdult volna, odahúzott maga elé.
-Ha már így megkérdezted, ezt szeretném a... - Hangja egy nyögésbe fúlt, és ekkor láttam meg, hogy valami átszeli a gyomrát.Az a penge, ami Liam szívét is érintette, azzal a nyéllel, amit Jill szorongatott azóta.Most pedig elhitette, hogy leugrott, kész, öngyilkos lett, pedig csak körberepülte az épületet és Karyn mögé settenkedett.
 A nővérem a földre omlott.Jill szívverése elképesztően szapora volt.
-Okos. - jegyeztem meg.
 Jill biccentett.
-Kösz.Rögtönöztem. - lihegte -És most tűnjünk innen!Mindjárt felkel.Ott, arra láttam egy kötelet.Hozd ide! - Követtem amerre mutatott, és már szaladtam is.Máskor persze nem ugrálnék neki, de nem ez a megfelelő alkalom arra sem, hogy vitatkozzunk.
 Felkaptam a kötelet.
-Emily! - Jill sikoltott.
 Megpördültem.Semmi nem változott.Jill ott állt a mozdulatlan Karyn felett.
-Sietek.. - következtettem, hogy akkor csak erre érthette.
-Nem.Tűnj el gyorsan!
-Mi? - Közelebb mentem, és láttam, hogy csak a száját tudja mozgatni.Karyn keze meg Jill bokájára tekeredett.Undorítóan nézett ki, de csak arra tudtam gondolni, hogy ezzel legyengíti a lányt, ezért elkezdetem rohanni. -Jill, tarts ki!
 De túl messze voltam.Karyn pár másodperc alatt összepréselte Jill belső szerveit, eltörte a csontjait, és szépen összehajtogatta.Karyn felállt, kezében az Angyali tőrrel, a haja meg eltakarta az arca nagy részét.De éppen láttam félelmetes, nem termélszetes vigyorát.Nem örült, ez a megbolondulás végkifejlete.
 Eldobtam a kötelet, féltérdre ereszkedtem, ujjaim a földhöz érintettem.Éreztem a talajon, hogy Karyn felém tart, hát egy kis földrengést csináltam, de az nem állította meg.Ennél te sokkal többre vagy képes, gondoltam.Felszakítottam az egész tető padlóját, na erre már Karyn elesett.Kicsit felemeltem a kezem, és az ablaküvegekre koncentráltam.
-Emilia! - kiáltott oda nekem Karyn, a felállás nehézségeitől nyögdécselve. - Miért erőlködsz?Már vége...Te is mondtad; mindenkid meghalt.Nem álmodsz, húgocskám!Ezúttal igazi golyó, igazi szívbe, igazi életet olt ki.Nézz már körbe!A legjobb barátnőd a halált választotta ahelyett, hogy kitartott volna.
-Nem. - suttogtam ugyan, de minden porcikám gyászolta és tisztelte is azért Marshallt, mert őt nem meggyilkolták.Nem áldozat; hős.
-Az ellenségednek hitt kislány téged védett, mióta csak megszülettél! - folytatta. - És most nézz rá!Össze van gabalyodva a saját csontjaival!
-Nem. - mondtam hangosabban.Jill már nem volt ellenség.Sajnálom, hogy nem lehettünk barátok.
-Az "anyád" feláldozta magát a "lányáért"!Azt mondta, amit Emma és az az idióta!Anyánknak legalább volt rangja.De apánk egy senki ember volt..De akkor is védtek téged!Ahogy Lilyék is!Csak annyit kértek, hogy ők haljanak meg helyetted. - Könny szökött a már kisírt szemeimbe.Anya és apa. - És nézd meg!Mindenki haláláért csakis te vagy a felelős!
-Nem! - szóltam még hangosabban.Ezt már Karyn is hallotta.
 De igaza volt abban, hogy mindenki miattam halt meg.És ezt helyre kellett hoznom.Mondjuk, attól a tény nem változik, hogy mindenkim meghalt.Ez már megtörtént...visszavonhatatlanul...megváltozhatatlanul...
-De értük mindent megteszek. - magyaráztam magamnak.
 Karynnak sikerült felkelni és közelebb jönnie hozzám.
-Mit motyogsz?
-Csak annyit, hogy ez már mind megtörtént..Ahogy ez is! - Felálltam, és Karyn felé kezdtem futni.A kezeim összecsaptam kinyújtva magam előtt, a rezervátum összes üvegszilánk darabkái meg most a nővérem testébe fúródtak.Karyn csak megrázta magát, mint egy kutya, és már nem is volt benne üvegdarab.
 Ösztönösen cselekedtem.Amikor már elég távolságra voltam tőle, levetettem magam és kigáncsoltam egy bonyolult mozdulattal.De Karyn nem állt fel, sebesen a combomba vágta az Angyal tőrt.Hátamra estem, a gerincemre, ami nem volt kellemes érzés.Mégis semmiségnek tűnt a combomon lévő sebhez.Annyira fájt, alig mertem kihúzni; de muszáj volt.Mivel döföm le ezt a kis szemetet. ha a penge a lábamban van?Nem előnyös..
 Ahogy az sem, ha hátat fordítasz az ellenségnek, ahogy Karyn tette.Itt volt a legjobb alkalom.Levitálva a hátába döftem a tőrt, lehetőleg olyan helyre, ahol tuti nem éri el.Nem is érte.Szétroncsolódott szárnyai útban voltak.
-Terhek nyomják a hátad? - Csakhogy valami humorfélét is ellőjek ma.
 Karyn kezdett omladozni...porrá vált, elhamvadt, semmivé lett.Az Angyal tőrnek nagyon nagy ereje van.Lenéztem.Az én lábamban ott csillogott ennek az élnek a mérge, ami kezdte maró érzéssel átjárni a testem.Gyengültem, de mégiscsak feltápászkodtam.Körbenéztem.
 Vér, a szeretteim, könny...ezek a szavak nem illenek egymáshoz.Mégis találkoztak.
-Az álmom valóra vált - Ezt általában vidáman szokták mondani örömkönnyeket hullajtva.Nem véresen, bánattal átitatva.-Ennyi volt... - motyogtam. - De ha már ti nem lehettek, én sem érdemlem, hogy itt legyek.
 Elkezdtem énekelni az egyik musical-ből az egyik dalt.Szerettem, még akkor is, ha halálról szólt.
 Én csak felemeltem a kezem, amiből ugyanaz az energia sugárzott, mint akkor, amikor Brant gyógyítottam a konyhába.Most ezt az erőt kiengedtem a végtelenbe, én meg szépen lassan egyre álmosabb, gyengébb lettem.
-Értetek... - mondtam végül, majd búcsút intettem az életnek.Éreztem a halál hideg fúvását és vonzását, aztán, ahogy akartam, vége lett.
 A villany kiégett.Örökre...

Folytatás következik! 

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

11.fejezet

 Órákig tudnék aludni, de ma reggel is, mint az utóbbi egy hétben, reggel futok egyet Jillel - ő az, aki nem sajnál, meg ha nyafogok - edzés gyanánt.Utána kilenctől kezdődnek a kiválogatott - Bran válogatta - óráim, mert azt mondta: "Van, amit jó volna tudnod, Emilia." Ezután persze leszedtem a fejét, hogy miért hívott így.
 Jól hitték egyébként, ha azt gondolták, Jill nem enged."Nincs pihenő, nincs szünet, nincs lustulás, nincs probléma...legalábbis a fizikai teljesítményeiddel" mondja mindig, valahányszor megállok vagy sétába kezdek.Ha ez nem jön be, azzal érvel, hogy vagy ő vagy Bran.Brant pedig nem lenne könnyű lehagyni, ezért inkább Jill, mint ő - sose hittem, hogy ilyesmit gondolok majd egyszer.
 Aztán Brannel szabályozzuk, próbálgatjuk az erőm - akárhogy is igyekeztem, nem tudtam erről lebeszélni, főleg hogy vele.Valahányszor a sebére nézek, bekönnyezek.Olyan rossz belegondolni, hogy még tudnék is segíteni, csak ő nem hagyja.Liamnek elmeséltem a konyhában történteket, hogy én kezdtem gyengülni, Bran meg gyógyult, és elmagyarázta, hogy én akkor átadtam neki valamennyit az energiámból és egészségemből, attól gyógyult.Liam szerint, ha Bran nem rántja el a kezem, talán meg is halhattam volna...nem semmi.
 Az ilyen órákkal már egész jól haladok; kisebb tárgyak, a háromból két elem mozgatása már nagyon megy.Valahogy a levegő és a tűz nem...nehezebb olyas valamit mozgatni, ami kézzel nem fogható.A vízzel elég ügyesen haladok, de a föld annyira könnyű, hogy már Brant is megformáztam belőle, aztán megmutattam.Azt mondta, ő egy kicsit helyesebb, nincs ekkora orra és szélesebb a válla.Meg hogy ezzel az elemmel már nem is kell foglalkozni.Jobban koncentrálunk a többire.Javasoltam, hogy mi foglalkozzunk a levegővel és a tárgyak emelésével meg stb., Marshall-lal meg tanulom a tüzet.A víz már megy annyira, hogy egyedül kísérletezzem.Beleegyezett, Marshall-lal meg boldogan közöltem a hírt, hogy van egy tanítványa.Örült neki.És jól tanít, csak nem éppen az én elemem ez a tűz.
 Kb. délután ötkor végzek.Ma úgy szint.Ahogy általában, lezuhanyozom és leülök tanulni.
 Kopogtak az ajtómon, de túlságosan belemerültem az anyagba, hogy meg is szólaljak.
-Szia, kiscsaj! - lépett be Marshall vidáman.Én nagy nehezen lekapartam a tekintetem a füzetről és ránéztem.Az ajtót a lábával csukta be, mert a kezében két bögre volt.
 Arrébb dobtam a jegyzeteket meg a tollat, Marshall pedig leült velem szembe az ágyon.
-Szia Marshall! - A levegőbe szippantottam. - Mit hoztál?
-Amit a régi szép időkben. - mosolygott rám és átnyújtotta a gőzölgő italt.
 Régen, amikor még Marshall is ott lakott, abban az emeletes házban, ahol mi, Marshall néha-néha esténként lemászott a tűzlétrán és hozott forrócsokit.Volt hogy én is felmásztam, de én - amilyen béna vagyok - legtöbbször magamra öntöttem.Marshall hogy nem..? Mindegy.A forrócsoki volt a mi kis közös italunk.
-...Csak itt nincs tűzlétra... - kuncogtam és belekortyoltam a forró innivalóba.Azóta nem is ittam ilyet, mióta Marshall idejött.
-Igazából van.Először ott próbáltam feljönni, de leöntöttem magam.Át kellett öltöznöm és csinálnom kellett egy másikat.Már másfél órája itt lettem volna.
 Nevettünk.Na, mégsem olyan egyszerű, gondoltam, Marshall is elbénázik néha.
-És, mi jót csináltál? - nyúlt Marshall az egyik füzetemhez.Elkezdte olvasgatni, utána visszatette. - Bran is, én is, még Alex és Mrs.Jackson is mind megmondtuk neked, hogy nem kell ennyire gürizned.Senki nem vár el tőled többet, mint amit te alapból teljesítesz.Nem szabad erőltetni!
-Tudom, tudom.De nem szeretném, ha úgy tartanák, milyen lassú és buta vagyok.És akkor jönnének a szüleimmel...Karynnal csak azért nem példálóznának, mert ő bukott volt.
-Emilia, túl sokat aggódsz. - közölte velem kedvesen felkanyarintva a száját, és ő is ivott kicsit a forrócsokijából.
-Mióta hívsz te Emiliának? - Jaj, ne már, ő is?!
-Sajnálom...csak, ha te esel szóba ebben a rezervátumban, Emilia-ként vagy az angyalvérű-ként emlegetnek.Ha valaki azt mondaná, "Emily", visszakérdeznének, hogy "Kicsoda?".Kivéve néhányunkat.. - A barátainkat.
-Tényleg!Most, hogy én itt vagyok, Helena, Frank meg Bobby visszajönnek ide, New York-ba?
-Igen, elég valószínű.De nem nagyon tudunk velünk kommunikálni, szóval az is lehet, hogy már úton vannak. - Még egyet kortyolt, majd elfintorodva felszisszent. - Csak egy baj van a forrócsokival; hogy rohadt forró!
 Rámosolyogtam.
-Milyen ironikus, Marshall, hogy te kaptad a tűz elemet, te, aki gyűlölsz mindent ami meleg.
-Nem, a forrócsokit nem. - tiltakozott. -De hát, nem én választottam; ezt kaptam, ez van.
-Igaz... - Eszembe jutott, hogy én mit kaptam; majdnem minden irányítását.És Bran hiába győszköd, én megmondtam neki: sohasem fogok embert mozgatni!Ez nem csak hogy undorító és szörnyű, de ha nem tudom mit csinálok, és valamit elrontok valaki belsejében? Fújj...nem!Inkább nem kockáztatok.
 Letettem az éjjeli szekrényemre a bögrém, a giccses olasz lámpa mellé - de csúnya ez a lámpa és hogy utálom!Remélem Garfield lelöki "véletlenül".Még Jill szerezte be nekem, mondván, legyen valami szép ebben az elfuserált szobában...
-Tartsd a fülénél a bögrét! - utasítottam Marshallt, ő pedig cselekedett.Az innivalóban pihenő kanalat a bögre közepére állítva fogtam, amíg a másik kezemmel a forrócsokihoz érve megfagyasztottam azt.
 Marshall tátott szájjal elengedte a bögrét, ami az ágyra esett, üresen.A forrócsoki a kanál köré fagyott.Felfordítottam és odaadtam barátnőmnek.Ő csak mosolygott és elvette.Megnyalta.
-Na, milyen a gyors fagyottcsoki-fagyi? - kérdeztem.Még sosem csináltam ilyet, azt se tudtam, ez tényleg ilyen lesz-e.
-Mm, isteni! - válaszolta Marshall a jégkrém bűvöletében - De nem adok! - szűkítette rám össze a szemeit.Játékosan felpattant, és kiugrándozott a szobából, akár egy négyéves.Ezért imádom Marshallt; akárhány éves is, örökre gyerek marad.

10.fejezet

-Jégkrém?Forrócsoki? - Nevetett fel gúnyosan Karyn. - Jaj, húgi, szavamra, szánalmasabb vagy, mint tizenhat éve. - Felsóhajtott. - ...Ahogy persze a sok felesleges tanulás és gyakorlás is értelmetlen.Úgysem megy a fejedbe, úgysem vésődik az ösztöneidbe az, amit ebben a nyomorult intézetben évekig tanítanak, főleg ily kevés időcske alatt.De kapsz tőlem valamit, csak mert a húgom vagy.Egy kis haladék, de ne hálálkodj!Holnapig van időd...pontosan huszonnégy óra múlva már védtelen leszel...Hogy is hívják azt a fiút, aki téged mindig megvéd..?Nagyon utálom... - Karyn kicsit morcos ábrázatából egy jeges, érzelemmentes mosoly változott. - Vicces lesz nézni, hogy fog könyörögni majd, hogy csak téged ne bántsalak...Mint drága anyánk és apánk;"Ne, Karyn, kicsikém, te ennél jobb vagy!".."Csak Emiliát hagyd, ne bántsd, ő nem árt neked" Emilia így, Emilia úgy, Emilia, Emilia, Emilia, Emilia...Rosszul vagyok!Folyton csak te vagy a téma!De az persze teljesen mellékes, hogy emiatt az álszent tetves liba miatt lettem bukott!És könyörögnöm kellett annak a két szerencsétlen idiótának is, hogy felengedjenek!..És már csak az angyaltőrt kellett elvennem, és... - gonosz vigyor. - Jaj, Emilia, húgocskám!Annyira törékeny vagy!De nem mondhatják, hogy nem vagyunk egyenlő ellenfelek.Ahogy mondják az emberek; Mindenki egyenlő.
 Újabb vérfagyasztó, emberfeletti kacaj.
-Igazából az is megtenné, ha innen ledobnálak...vagy rád borítanám ezt a rohadt kőhalmot..De nem...Eljön egyszer a holnap, pici húgom, eljön, ne félj!Eljön a nap, hogy te térden állva könyörögsz az összes senki-barátod életéért.Pontosan huszonnégy óra..ne feledd!
 Megsimogatta az üveget, ami mögött ott volt az, akihez beszélt, de aki nem hallhatta sötét monológját és nem láthatta, mert odakint már későre járt.Karyn elrepült az ablak elől, és már izgatottan várta, amikor újra visszatér.

Folyt. köv.! ;)
Sziasztok!

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

***

-Nagyon sajnálom, Liam. - mondtam már csak kicsit remegő hanggal, miközben Liam az arcomon az összeöltött sebből húzta ki a cérnát.Piszkosul fájt; majdnem káromkodtam, de inkább visszaszívtam, mert csak le lennék cseszve, hogy az embereket hogyan nevelnek, hogy így beszélnek?!És visszagondolva Lily-re és Rossra, inkább jobb csöndben maradni, ahogy ők tanították.
-Nem történt baj, szerencsédre. - A dühöt inkább hallottam és láttam benne, mint azt a kis, apró mennyiségű aggodalmat.
-Csak a szobájába ment. - védett Alex.Egy fekete, ujjatlan felső volt rajta és bő farmer - egyáltalán nem volt buzis.Liamen a fehér köpenye alatt a kék selyeming is csak egy kicsit.
-Ja.Kórházi felügyelet alatt.. -jegyezte meg még mindig bosszúsan.Nem akartam egy percig sem, hogy haragudjon rám.Mégis kicsit megnyugtatott és zavart, hogy Alex engem védett; én vagyok az új, a tudatlan, igaz, de Liammel van együtt.Nem kell engem védenie.
 Liam elkezdte leszedni a vádlimról az egyik kötést.
-Alex, Liamnek igaza van! - szólt Jill, majd felém fordult - Nyugton kellett volna maradnod!Na, most megint felhasad a képeden az a szar! - fintorodott el rám.
 Megérintettem az arcom, utána elvettem, és a kezemre meredtem; mindegyik ujjam vér áztatta.
-Basszus... - suttogtam magam elé.
 Alex felkapott egy zsepit, sietve odalépett, megfogta a csuklóm - vigyázva, hogy ő ne legyen véres -, és törölgetni kezdte a kezemet.Én csak elszörnyedve néztem; utálom a vér látványát.Az nem természetes, hogy valaki vért lát.Az nem arra van, hogy az emberek azt nézzék.Annak a testben van egy nagyon fontos helye.Nem itt, kint, ahol már hasztalan.
 Liam elfordította a fejem.Nyilván rosszul nézhettem ki.Becsuktam a szemem, habár már a tökéletes-fehér párna felé fordultam.Habár az ágyon ültem, és a szemem csukva volt, mégis kicsit forogni kezdett a világ.De ne legyek már ilyen nyomorult!Ne féljek már a vértől!Ne legyek már ilyen puhány!A francba is!
 Kinyitottam a szemem, és a kezemre néztem, de az már tiszta volt.
-Jól vagy? - kérdezte Alex.Ránéztem.
-Jól, jól...De - fordultam Jillhez - mikor láttál, amikor én itt voltam?
-Jaj, azt hitted, hogy amint valami komolyabb bajod esik, majd kinőnek a szárnyid és magadtól iderepülsz, Emilia?
 Jill hanghordozásából, szavairól eszembe jutott az álmom.A rémálmom.Karyn is így beszélt velem, csak ő...máshogy.A torkom megint elszorult, a gyomrom újra felfordult, és bekönnyeztem.
 Liam az utolsó kötést is leszedte, kiszedte belőle a cérnát, leragasztotta az összes még kicsit nyílt sebet és az arcom.Megköszöntem, és megöleltem, Alexszel együtt.Jillnek is megköszöntem - bármennyire is leszarta, és bármennyire is nem szívesen tettem.
-Brant a konyhában találod. - tájékoztatott Jill.
-Kösz.
 Kimentem a szobából, és a konyha után kutatva elindultam.Nem volt sok idő, és nehéz sem volt megtalálni; bazi nagy betűkkel írták ki egy kétszárnyas ajtóra.
-Mm, finom illatok, íncubó. - köszöntöttem vidáman, míg beszusszantam az ajtón, és becsuktam magam után.A mozdulatsor fájdalma akaratlanul is kiült az arcomra, de Bran nem láthatta; háttal volt nekem, és a pulton ügyködött valamit.Nem fordult meg, de szinte biztos voltam benne, hogy elmosolyodik.
-Jó reggelt, pequeno ángel!
 Felnevettem; a spanyol szavak -akkor is, amikor elhoztak ide -, most is furcsán csengtek a szájából.Ő japánul vagy kínaiul tanulhatott, a spanyol csak később ragadt rá.
-Mit készítesz? - kérdeztem, mellé állva, miután megkerültem a hatalmas asztalt.A csípőmet a pultnak támasztottam, és rákönyököltem, de még így sem láttam, mit csinál Bran.A kezeit nagyon furgén kapkodta.
-A kedvenc reggelid. - mosolyogta, de még mindig nem nézett rám.Ez meglepett; Bran mindig ügyel a szemkontaktusra.Ő híve annak, hogy "A szem a lélek tükre".Az én figyelmemet is mindig felhívja erre.Akkor most miért kerüli így a tekintetem?Talán haragszik rám...?
-Bran, nézd, igazad volt, a képességemmel kapcsolatban...meg kell nyernem...Nem akarom, hogy több vér folyjon miattam.Az álmom sem más, mint figyelmeztetés, hogy milyen erőkkel kell szembenéznem..
 Bran úgy tett, mintha nem is mondtam volna semmit.De miért?Ő ezt nem szokta.
-És tudom, - folytattam - te csak jót akartál, és nem is véletlenül örültél, hogy azt a sok dolgot..
-Mindent , Emily - szakított félbe Bran. - Minden tárgyat, anyagot megmozgattál. - mondta inkább a gofri tésztájának, mintsem nekem.
 Nem tudtam, tényleg minden ott volt-e, de elég sok, az tény.
-De végül is mindegy, mert csak ott működött az Erőkörben..
 Bran lecsapta a felém lévő kezét a pultra.Nem is vettem észre, hogy csak azzal dolgozott, olyan gyors volt.De a másikkal miért nem?
-Emilia!Az ajtó, amit te olyan könnyedén, csaknem mozdulatlanul kihasítottál, az erőhatáron jócskán kívül esett, vagyis az már nem növelhette az erőd.Az ablak is a folyosón volt, jó tizenöt méterre az Erőkörtől.
 Én azt hittem, az csak egy időre növeli meg egy mágikus erejét...vagyis aki Branre taszította az ajtót, az én voltam, én, én, teljes egészemben..Elvesztettem a fejem.Karynnál is biztosan ilyen lépésekben kezdődött, amikor megtudta, Emma terhes, és amikor megszülettem, már ő is elvesztette az önuralmát.
-Bran.. - Még mindig nem nézett rám. - Bran, az istenit, miért nem nézel RÁM?Mi bajod? - emeltem kicsit meg a hangom.
-Emily, nincs bajom. - mondta, de nekem nem úgy tűnt, mikor még mindig leszegte a tekintetét.
-A büdös francot nincs!Bran, az isten szerelmére, nézz már a szemembe!
 Bran dühösen fújt egyet, aztán felém fordult...
 A kezem a számhoz kaptam, és azonnal elkezdtem könnyezni, mikor megláttam az arcának jobb oldalát, amit eddig úgy titkolt előlem, hogy nem fordult felém.De mégis meddig akarta rejtegetni azt, hogy az arca egyik oldala kis híján behorpadt?!A haja egy hejen fel is volt nyírva, és volt rajta néhány heg is...Műtötték is vajon?Azon az oldalon az arca - ahol nem horpadt be -, lila és kék színt vett fel.Zúzódás véraláfutás hátán.Arra a szemére kicsit hunyorgott is, és az orra alatt a szája is csúnyán felrepedt.És utána láttam meg, a vállát és akarját.Be volt kötve, sínbe volt rakva.
És azután, hogy így megsérült, leoperálta magáról azt a baromi nagy ajtót és utánam jött?
A kezem, az arcom már tiszta könny volt, mire végigelemeztem Bran rongálódott fejét.Ezt én tettem, gondoltam, én, én tehetek erről és senki más..Bántottam az egyik barátomat.Miattam sérült meg ...Én tettem...
 Meg sem tudtam szólalni.Mit mondjak?Az állapotán már egyik szó sem segít.
-Alexszel összebunyóztunk.. - hazudta enyhén mosolyra görbült szájjal.
-Alexnek semmi baja...És Alex nem bántana téged, ezt te is jól tudod.Liam előbb húzna be neked, mint ő.
-Akkor legyen Liam..a buzik szadisták.. - kuncogta.
 Megütöttem volna, de nem akartam még jobban megnyomorítani.Sőt, ettől megijedtem, és inkább hátráltam tőle
Jesszusom...hátrálnom kell, hogyha dühös vagyok, és nem akarok bántani senkit...Ez nem normális!Teljesen nem vagyok normális...Most már biztos; meg kell halnom, miután Karynnak vége, ha nem akarom, hogy több barátomnak baja essen.Mintha egy elfajzott szörny lennék...Erre az életre ki az isten vágyik?Én ezt az egészet nem akartam; angyalok gyermeke lenni, ennyi hatalmat birtokolni.Nem is én választottam, erre voltam kárhoztatva, amióta megszülettem.Mert ez inkább átok, mint áldás.Franc akart az egyetlen angyalvérű lenni, én biztosan nem!
Még több könnyem hullt, velem együtt a földre.A lábamat magamhoz húztam, és átfontam körülötte a karom.Ráborítottam a fejem, és úgy sírtam tovább.
Sohasem sírtam ennyit, de ha nem tudsz egy részed felett uralkodni, és emiatt bántasz valakit, aki neked nagyon fontos, annál rosszabb érzés nincs!És nem tudhatod, mi van, ha ez még egyszer előfordul.És akkor meg mi lesz?
 Bran letérdelt mellém, elvette a kezem, és magához szorította.
-Te soha nem leszel olyan, mint Karyn!Ez nem fog megtörténni veled!
 Felnéztem Branre.A sebesült arca elvonta a figyelmemet a szolid mosolyáról.Biztatni, nyugtatni, jobb kedvre próbált deríteni.
 Felemeltem a karom, és az összezúzott részre fektettem az ujj begyeim.Bran arca kissé megrándult az érintéstől, de tűrte.Nem tudom, mégis hogyan, de a kezem fehér fényt kezdett sugározni Bran arcába.Valószínűleg gyógyítottam, mert Bran horpadt koponyája helyre rázódott.Ezt az is bizonygatta, hogy Bran egyre erősebben fogta a kezem, a szemét és a száját meg összeszorította egy kis, nyüszítőszerűségű hangot kiadva.Nagyon fájhatott neki, de gyógyult.És ahogy ő jobban lett, én úgy gyengültem.Kezdett egyre elsötétedni minden, fájni kezdett mindenem, és erőtlennek éreztem magam.Mint aki mindjárt szörnyethal.
 Bran elrántotta a kezem.Az erőm egyszer csak visszaszállt, levették rólam a kibírhatatlan terhet, de még mindig fájtak a csontjaim.Az a kezem, ami a fényt bocsátotta egyenesen égett.
-Emily, mondj már valamit! - Ijedt hang.Aggodalommal, kevés félelemmel teli arc.
 Nem tudom, mit látott rajtam, de ezek szerint nem lehetett szép.
-Jól vagyok. - mosolyogtam.
-Most meg min mosolyogsz? - vigyorgott vissza Bran.
 A válaszom egy hangos kacaj lett, bár azt sosem tudtam megmagyarázni, mégis mire föl?Bran már csak azon nevetett, hogy én csak röhögök magam elé, mint valami gyogyós.Mondta is, miután felsegített, hogy elvisz egy elmegyógyintézetbe.
-És azt hiszem, be is vennének, ha azt mondanám, mindenféle mágikusokról meg angyalokról beszélsz. - mondta.
-Hát, ja..de nem vinnél be.
-Nem-e?
-Nem bizony.Túl értékes vagyok én itt.Mihez kezdenétek nélkülem?!
-Hmm...mit is? - kacagta. - Könnyű volna az élet. - Viccnek szánta, de én csak elkomolyodtam.
 Bran folytatta a gofri elkészítését, de közben már rám-rám nézett.
-Emily, én nem úgy..
-Igen, én is tudom, hogy értetted.De ez igaz. - Lesütöttem a szemem. - Sokkal egyszerűbb volt, mielőtt én feltűntem.Ha meg sem születem, vagy  Karyn akkor megölt volna..
-Az szörnyű lett volna, mert akkor nem ismerlek meg.
 Elmosolyodtam, de még kicsit bántott a dolog.Ezért is váltott témát Bran.
-Meg tudnád azt ismételni, amit az Erőkörben csináltál? - kérdezte.
-Azt hiszem....
-Megpróbálnád?
 Branre néztem, nagyra nyílt szemekkel, mintha azt mondta volna egy apácának, hogy menjen férjhez.
-Nem tartom jó ötletnek. - Egyáltalán nem!A legutóbb is kifelé akartam lökni az üveget, mégis csak engem talált el.
  Bran megfogta a karom, és közelebb hajolt.
-Én bízom benned.
 A már kicsit helyre pofozott, de még így is rémes látványt nyújtó arcára pillantottam, és tudtam, ha nem gyakorlok, nem fog menni.
 Megint leszegeztem a tekintetem.
-De én nem bízom magamban, Bran. - De nem itt, nem most, és nem úgy, hogy Bran ott van - vagy akárki!
-Rendben.Jó, az ilyet nem szabad erőltetni...De máshogy is ellenőrizhetjük, hogy tényleg a felszínre tört az erőd.
 Összevont szemöldökkel ránéztem.Ő csak a szemembe összpontosított, én meg vártam néhány másodpercet.
Emilia Jasmine Howell, nincs még egy ilyen, mint te.Bran gondolata.
 Elmosolyodtam.
-Kösz.De angyalvérű van még egy.És az a helyzet, hogy ő erősebb, mint én.
-Ennek semmi köze Karynhoz.Ő csak szerveket meg ilyeneket tud irányítani, semmi mást. - tért vissza a munkához Bran.
 Ja, végül is, az tényleg tök kicsike dolog!Végülis, szerveket meg"ilyeneket" irányítani?Háh, mi az?
 Bran olyan könnyen mondja ezt az egészet, pedig nagyon durvának hangzik.
-Pontosan hogyan irányítja..?
-Az emberek testében, a testen kívül, bárhol, bárhogy.
-És tudja...az...embereket...
-Mozgatni, mint egy marionett-bábut?Igen.Egyszer láttam is egy ilyet.Durvábban néz ki, mint amilyennek hallatszik.
 Ó, ez tök megnyugtató.De...ezek szerint...
-Ez azt jelenti...Az Erőkörben mozgattam a...De, nem.Én nem vagyok... - Nem tudtam kimondani, még gondolni sem mertem arra, hogy én is irányítsak embereket...nem.
-Ezt nem tudhatjuk..Tégy próbát rajtam! -csattant fel Bran.Kezdett olyan érzésem lenni, neki vannak öngyilkos hajlamai.De nem engedek!
-Kizárt! - vágtam rá. - Ennyire érdekel a hatalmam?Egyszer már személyesen is megtapasztalhattad, milyen; kezelhetetlen. - Kicsit elfordultam Brantől, és a pultra támaszkodtam.Bran látta, milyen nehéz ez nekem.Lassan, súlyosan felsóhajtott.
-Ne emészd magad! - lépett el mellőlem. - Neked van igazad.Ez nem egy film; a valóság.És a való életben minden másképp megy.Idő kell neked. - Kivette az első gofrit, egy tányérra dobta, és odacsúsztatta a kezemhez a pulton. - Addig pedig edd ezt meg, ne hogy éhen halj! - mosolyogta.
-Mmm..Jól néz ki.Megfelezzük? - vigyorogtam vissza.
 Bran biccentett.Odalépett, és el akarta tépni a tésztát, de amint hozzáért, felszisszent.
-..A franc! - motyogta a kezét rázva.
 Olyan nagyon gyerekesen bosszús tekintete volt, hogy muszáj volt - ha csak egy kicsit is - nevetnem.
-Várj, Bran. -Közel hajoltam a tányérhoz, és fújtam egyet. - Elvileg minden elemhez értek.. - vontam vállat.
 Bran még kicsit vonakodott, de aztán könnyen eltépte két darabra.Az egyik fél talán három milliméterrel volt nagyobb, és az Bran oldalán volt, ezért megfordította a tányért, és laza mosolyt villantott.
 Megkóstoltuk.
-Hmm.Nem is rossz. - nyilvánítottam véleményt.
-Tudom, hogy ízlik.. - szűkítette rám össze a szemeit, szélesen mosolyogva.
 Utánoztam.
-Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem?
-Ha évekig kell figyelned valakit, megtudsz róla dolgokat.A kedvenc étele, száma, színe, bandája , energia itala, mi a hobbija, mit szokott nézni a TV-ben..
-A kedvenc kajája a csokis muffinom, a száma az Imagine dragons-tól a Monster, a zöld, a Bomba, szeret énekelgetni és táncol, és a Mentalista. - Az ismerős, imádott hang, amit mindig igyekeztem eszembe tartani.Aminek a gazdáját sosem akartam elfelejteni.
 Megfordultam, hogy szembenézhessek Marshallal.Ő a nyakamba ugrott, egy halk, nyüszítésszerű hangot adva hozzá.
-És milyen igaz!Senki sem ismer jobban  nálad!
 Marshall elengedett, keskeny szája a régi, megszokott mosolyára húzódott.
 Branre pillantottam, majd vissza Marshallra, és akkor vettem észre; mind össze.Furcsa helyzet volt ez.
-Ó, itt nem kell bemutatni senkit senkinek... -jegyezte meg Marshall.Igaza volt; Marshall már két éve ismerheti Brant, én csak néhány napja, de tudom ki.Nekem már évek óta Marshall a legjobb barátnőm.
-Marshall, már vége van az óráidnak? - kérdezte Bran szemrehányóan.
-Brad, mi...
-Bran! - javította ki bosszúsan Bran.Nyilván Marshall mindig eltévesztette "véletlenül".
-Akkor Bran.Mi egyidősek vagyunk, úgyhogy ne kötöszködj!És igen, már vége, de akkor is kuss!
-Mintha Charlie-t hallanám... - utánoztam az apja hanglejtését.Amikor Marshall így beszélt, akkor Luis mindig ezt mondta.Charlie úgy káromkodott néha, hogy még Marshall is csak tátotta a száját.
 Marshall ahogy ilyen helyzet ekkor, most is csak forgatta a szemét, és nevetett.
-Ó, - csattant fel hirtelen - majdnem elfelejtettem; Alex küldetett velem valamit neked. - Kivett a zsebéből egy dobozkát és átadta nekem.Belenéztem; gyógyszerek.Az epilepsziámra.
-Bran, mikor volt utoljára rohamom? kérdeztem, de csak a doboz belsejét tanulmányoztam, nem néztem rá.
-Ja, ja, az az epszikeplima, vagy mi... - találgatott Marshall.Sosem tudta normálisan kimondani, mint apa a szemöldök piercinget.Ezen kicsit felhúztam a szám a színes bogyókra, de vissza is engedtem.
-E-pi-lep-szi-ás rohamod - kezdte aprólékosan, nem tudom, hogy azért, hogy felvágjon vele Marshall előtt, hogy nem nehéz szó, vagy hogy csak a barátnőm esébe vésesse. - utoljára úgy három-négy napja volt, mikor "kómában" voltál.
jesszusom!Akármikor rám törhetett volna egy ilyen roham!Mázli...
 Kivettem egyet, és csak lenyeltem.Megborzongtam; az íz, ez a keserű, műanyag íz nem változott...semmit!
-Apám, hogy tudod azokat így bevenni..? - fintorgott rám Marshall.Ő soha egy gyógyszert sem tudott bevenni, még egy csillámpor-méretűt sem. - És azért meg majd még szétrúgom a segged, amiért magadba állítottad a szilánkokat. - fenyegetett, amire én csak mosolyogtam.Bran felé fordult. - És te meg mit műveltél az arcoddal, basszus?Eléggé elcsúfít, nem mondom.Alexszel verekedtél?..
 Brannel nevetve összenéztünk; Marshall abszolút elhitte volna, amit Bran próbált nekem beadni.
-Mi van? - kérdezte a levegőtől, mert mindketten csak röhögtünk.Én mondjuk nem annyira, mint Bran, mert ő már kis híján elesett. - Múltkor láttam, hogy nagyon pipa Liamre, és talán meg is ütötte.
 Elkomolyodtam.Bran viszont csak nevetett azon a komoly hangján.
-Mi?Alex megütötte Liamet?Hogy-hogy?
 Marshall csak vállat vont.
-Nem ütötte meg, csak veszekedtek. - legyintett Bran, majd odasietett a már kissé megégett gofrihoz.
-Ha már az összeveszésnél tarunk... - fordultam Marshall barátnőm felé - Miért nem válaszoltál a levelemre?
 Marshall leült velem szemben egy székre, és összekulcsolt kezeit nézegette, majd rám emelte mogyorószínű szemét.Valami olyasmi szeme volt, mint Brannek, de neki nem olyan vöröses.
-Emily..Annyira sajnálom, hogy át kellett verjelek...de ahhoz, hogy az álljon minden levelemen a postafiókodon, "Londolnból", ahhoz onnan kellett hogy küldjék.Azt találtuk ki, hogy anya, apa és Bobby megy ki Angliába, én maradok a rezervátumban, és amikor kapom tőled a leveleket, elolvastam, átküldtem anyának a választ rá, ő meg az én email-embe belépve visszaküldte neked.Ez így ment is, de Bobby beteg lett, és apának meg anyának a munkájuk melett még az öcsémre is kellett figyelniük.Ha nem ment volna tönkre a gép, akkor sem lett volna idejük válaszolni...
 Marshall látta az arcomon, hogy meglepődök ezen.Ennyi baromságot kitalált emiatt?Csakhogy az legyen ott, hogy Londonból jöt?Helenának és Franknek nem kellett volna kimennie egy kisgyerekkel egy teljesen másik kontinensre miattam, csak azért, hogy eg vacak levelet küldjenek!Képeket is üzentek, de azon csak hárman vannak, azzal, hogy azokat Marshall csinálta.Ezen csodálkoztam is, mert Marshallt imádja a kamera, és ő is szereti azt.
-Most nagyon csalódtál, igaz? - mosolyogta a barátnőm, egy hajtincsét rágcsálva.Ha bűntudata volt, ezt csinálta...hülye egy szokás.Mint nekem a nappaliba benézés.Ezért kaptam egy kést, Marshall meg egy tincsnyi póthajat, hogy azt rágcsálja.
-Nem.Én megértem...én is ezt tettem volna. - Ez nem teljesen igaz, de ahhelyett, hogy lecseszem, jobb ezt mondani. - Tehát ne rágd a hajad! - csaptam finoman barátnőm kezére.
 Marshall felpattant és megölelt.Jaj, annyira hiányzott a barátnőm, a nővérem, az ikrem, a lelkitársam, egyben.

Folyt. köv., addig is sziasztok!

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

10.fejezet

 
 Vér.Az én vérem.
 Sikolyok rémült idegenek torkából.
 Szilánkok.Mindenütt csak üvegszilánk.
 Mindez miattam.A hatalom miatt.Az én hatalmam miatt, mert kiborultam.Valóban nagyon ki-voltam, de mi lesz, ha ennél is jobban bedühödöm?Mi lesz akkor...?Nem akarok senkit sem bántani...
 Brannek igaza volt.Élnem kell, hogy megvívjam a csatát Karynnal...És az erőmet kell használnom, csak akkor ne legyen senki a közelben.És miután Karynnak vége, utána majd velem együtt kihalhatnak az angyalvérűek, mert nekem ebből elég volt!
 Lassan nyitogattam a szemem.Az összefolyó homályból egy arc vált világossá.Liam a csuklómat fogta két ujjal, a szeme becsukva, hogy még jobban koncentrálhasson a pulzusomra.
-Li...am... - A torkomba ezen szótagok alatt pengeéles fájdalom nyilallt.
 Liam elmosolyodott, szürkés szemeit rám emelte, és óvatosan elvette a kezét.
-Most már lehiggadtál? - kérdezte, de az arckifejezéséből nem jöttem rá, viccel-e, vagy komolyan gondolja.
-Kics...kicsitt... - Alig tudtam ennyit elhörögni, mert nem tudtam beszélni, csak ilyen akadozós, nyers hangon; de Liam megértett.-De...ssok ablak...van...és...azt mon..mondják, lobb..bbalnékony vagyok.. - Mintha operát énekeltem volna előtte!
 Liam felnevetett; orvos kacaja.
-Mit...örtént...?
-Hát, miután a szilánkok elérték a szíved, fél órával azután értem csak oda, és még akkor is éltél...dobogott. - képedt el Liam.
-És az...azután?
-Azután eltávolítottuk a szilánkokat az arcodból, torkodból, lábadból, hasadból, karodból...az üveg csak téged talált el.Se melléd, se a fejed fölött...Sehova nem ment szilánk, csak rád.Mondd csak, csináltál korábban is ilyen mazoista tettet, vagy csak simán vannak önkínzó hajlamaid?
 Finoman elmosolyodtam, de azonnal abba kellett hagynom, mert valami fájdalmas húzódás a bal arcomon megparancsolta.
-Ne, még ne mosolyogj!Fogsz eleget, de az arcod egyik oldalán vagy húsz öltést kellett csinálnom, közvetlen az arccsontod alatt.
 Bólintottam, amennyire tudtam.A látásom valamennyire kiélesedett, úgyhogy egy kicsit elfordítva a fejem a karomra néztem.Ennyi kötést, öltést és heget még nem nagyon láttam egy helyen.Eszembe jutott az a délután...az üveg...az Erőkör...Bran.Amikor kiviharoztam, nem akart megállítani?
-Hol van...B-Bran? - kérdeztem, már kissé nyugtalanul mocorogva.
-Nyugalom!Aludni küldtem.Zsinórban százhúsz órát fent volt.Itt ült és rád vigyázott.Jill hozott neki ennivalót, mert a mosdón kívül nem ment sehová, és akkor is csak úgy hagyott itt, hogy minimum két esküt tett mágikus és egy gyógyító vagy orvos maradt itt.Szerintem bejössz neki.
-Két...kétlem.Bran...csak lelkiismeretes...Gondolom bánt...bántja, hogy nem...hogy nem tudott megvé...deni.
 Liam kissé komor lett.
-Az ajtó, amit kitéptél..ráesett.Mire azt leszedte magáról, te már a földön hevertél.
-Mi? - Most már nem is érdekelt, ha fáj a torkom, akkor is kipréselem a szavakat. - Bran jól...van?
-Jobban mint te.Mindjárt jövök.Beszélnem kell néhány orvossal.Utána megmosom a kezem és lecserélem a kötéseket.
 Amint kilépett, leszaggattam magamról minden szart, ami az utamba került, és felálltam az ágyról - természetesen, sokkal jobban fájt, mint gondoltam, de nem állított meg.Amint talpra álltam, kicsit meginogott a térdem a hirtelen súlytól, de elindultam.
 Végigpillantottam futólag magamon; a ruháim vagy száz vágásban kiszakadtak, és sok helyen vér is száradt rajta.A mellkasomon is, mintha egy késsel sértették volna végig.A homlokomon, halántékomon, orromon szintén.Szerencsémre nem a szememet, hanem mellette talált el egy üveg.Amiről Liam beszélt öltés, az kicsivel az orrom mellett kezdődött és majdnem a fülemig elért.Még a számon is voltak horzsolások.
 Kibotladoztam a folyosóra, és nem lepődtem meg, hogy csak néhány orvost látok sietni egy-egy kórterembe.Ügyet sem vetettek rám - szerencsémre.Beszálltam a liftbe.Nem akartam Liamet bajba keverni, ha, majd megmondom, "Mr.Thompsont kijátszva jutottam ki".A végén még magamra haragítom Alexet.Nem akartam kockáztatni tényleg a bizalmát, de a lelkiismeret-furdalás egy olyan érzés, amit nem tűrök meg magamban sokáig.Mindig megtettem mindent, hogy elhessenthessem.
Azt hiszem, eléggé ismertem Brant, hogy tudjam, hova menne aludni, ha már küldenék.A szobám felé kanyarodtam, a lehető leg-nem-zombisan.Beléptem a szobámba, és azt találtam, amire számítottam; Bran feküdt az ágyamon, nekem háttal.Még az ajtót is elfelejtettem becsukni, odamentem, mellé kúsztam.Az orrom a sötétpiros pulcsijába fúrtam.Olyan illata volt a pulcsinak, mint neki.Én is elaludtam.

***

Mára ennyi, viszlát a folytatásnál!
Sziasztok!

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

9.fejezet

 Amint visszaértünk a rezervátumba, én a szobámat vettem célba, Bran Mr.Brownhoz igyekezett, hogy értesítse, itt vagyok, épségben, sértetlenül.
 Át kellett hoznunk a ruháim, hogy fel tudjak itt öltözni, mert én megmondtam, nem fogok úgy öltözködni, mint Jill - akármennyire is féltem, ez így van.
 Lezuhanyoztam - végre -, magamra öltöttem a kedvenc ruháim, és a teljes alakos tükör előtt megpróbáltam középmagasan összefogni a hajam.Nyár van, és kb. 40 fok; megsültem!Különben nem szeretem így hordani a frizurám, de ha zavart, összefogtam.
 Miközben a hajammal szenvedtem, valaki kopogott.
-Nyitva! - mondtam hangosan, majd odafordultam, hogy megnézhessem, ki az. - Alex! - sipítottam, kapkodva összecsaptam a copfot, míg ő becsukta az ajtót és beljebb jött.Aztán odarohantam, megkerülve az ágyat, és megöleltem.Nem volt sokkal magasabb, így lazán átfogtam a nyakát.
 Alex meglepődött, de visszaölelt.
-Nem vagyok azaz ölelkezős típus... - motyogtam a vállába.
 Felkuncogott.
-Hát akkor ezt miért kaptam?És mit csináltál a hajaddal? - ciccegett.
 A kezébe nyomtam a fésűm, egy hajgumit néhány csattal, és hagytam, hogy megcsinálja újfent az elviselhetetlen loboncom.Közben egy kis fájdalommal a mellkasomba elmeséltem neki az álmom.Persze, most is könnyek csordultak végig az arcomon, de próbáltam nem megremegtetni a hangom.Ahogy amikor az autóban Brannek is már kicsit részletesebben elmondtam.
-Szerintem a tudatalattid választás elé állított..Nem gondolod?Úgy értem, Karyn Branre és Lily-re tartotta a fegyvert.Az egy dolog, hogy lelőtt engem, meg megölte a többieket, de mégiscsak Bran és Lily volt a központ...nem?
 Ez eddig eszembe sem jutott.De miért nem jutott eszembe?
-Az álmomban választanom kellett a régi és az új szeretteim között?...És mivel nem tettem semmit, Ross, te, Jill, Liam, Marshall ezért haltak meg...én inkább feladtam...Nem akartam dönteni...
-Emily, nézd, az emberek, mágikusok, angyalok többsége tudod mit tett volna?Behódolt volna.Eladta volna a lelkét is, csakhogy éljen.Felitták volna a saját családjuk vérét, ha azt mondják nekik a nagyobb hatalomért.
 Ez igaz... én soha nem adnám el magam, soha nem teljesíteném senki követelését.De én ilyen vagyok.Talán ez hozzátartozik az angyalvérűséghez?
-Igen, igazad van. - Ez igaz volt, csak...
-De ez akkor is aggaszt, mi?
-Igen...Nem hagy nyugodni...Mi lesz, ha ez megtörténik?Megint csak összegubózódom a vértócsában, fogom a szeretteim halott kezét, és kérdezgetem magamtól, hogy "Miért én, miért velem történt?" ?A jó és bátor angyalvérű, hölgyeim és uraim!
-Ezért vagyunk mi itt, Emily!Hogy átsegítsünk az ilyeneken.
 Elmosolyodtam.
-Köszi... - Tényleg köszönöm! - Kész van?
-Igen. - felelte - Behajlakkozzam?
-Hmm, nem.Azt hiszem nem kell, a bál csak este lesz.
 Felnevetett, pedig nem szántam ilyen viccesnek.Felálltam, és felé fordultam.
-Te, ha jól sejtem nem nagyon használsz hajlakkot.
 Én is felkacagtam, majd rákacsintottam.Ő viszonozta, azzal kiment a szobából.
 A teljes alakos tükörhöz mentem újra, és megnéztem, mit készített most Alex, a kis fodrászmesterem.Egy laza francia-konty, amiből ízlésesen lógtak ki a tincsek.Füttyentettem; Megint ügyes voltál, Alexis!Hátráltam, hogy megnézzem az összképet.Valahogy a kissé nagy, zöld pólóm és az enyhén bő - de nem trapéz -, olyan hippiszerű nacim nem illett ehhez az elegáns hajviselethez.
 Eszembe jutott, hogy AJ nénitől - Lily ágán, és az egyetlen nagynénémtől - kaptam mindig csajos cuccokat, és csak akkor vettem azokat fel, ha átjött, vagy ilyesmi.Mindig magassarkúkat, szoknyákat meg habos-babos fodros rózsaszín pólókat kaptam a hozzá való táskával.Persze, sosem mondtam meg neki, hogy én nem hordok ilyeneket; nem akarom megsérteni.Na meg amikor ki kell öltözni, jók azok.Van egy pár elegáns darab is köztük.
 Kaptam tőle szülinapomra egy olyan csőfarmert, aminek az oldalát masnik fogták össze. Előkotortam, mert a szekrény egy elhagyatott sarkába száműztem ezeket a ruhákat azzal, hogy úgysem fognak kelleni.De úgy tűnik, néhány órája tévedtem.
 Felvettem.Mindjárt jobb volt az összhatás, de még mindig nem stimmel valami.
 Kaptam AJ nénitől még egy olyan felsőt is, ami az a tipikus videó-klipekben, TV-ben és magazinokban látott tizenéves lányokra aggatott póló egyike.Ujjatlan, háromszög alakban bő, a háta csak csipkéből volt, és ez állt az elején "I love New York".A csipke még épp hogy, de súrolta a határt.
 Így az összhatás már teljes volt.AJ néni nekem adta az egyik tornacipőjét, aminek a telitalpa kicsikét meg volt magasítva.De tényleg csak kicsit, alig öt centit.Magasabbat ne is álmodjon senki, hogy felveszek.
 Végül egész jól néztem ki.
 Bran ugyanúgy, ugyanott várt, mint a múltkor.
-Vááó!Emily! -nézett rajtam végig. - Alex átalakított? - mosolyogta.
-Ha-ha! - reagáltam - Nem.Ezek AJ nénitől vannak. - Végignéztem magamon. - Jó vagyok így? 
Bran megfogta a kezem, és megforgatott.
-Hmm, tökéletes.
 Elpirultam - nem szoktam.Bran a szemembe nézett, mosolyogva.Most először jutott eszembe, hogy hogy néz ki Bran, és azt kell mondjam, összességében azt hiszem jó pasinak számít.Marshall mindig megnézi a fiúkat, és osztályozza őket.Nem értem.Én nem csinálom ezt.De vajon a többi lány is, vagy csak én vagyok megint különc ebben? Mivel én nem, és Bran a haverom, se több, se kevesebb - komolyan így gondolom -, elvettem a kezem.
-Megyünk? - köszörültem meg a torkom.
 Bran még egy pillanatig csak állt, de aztán bólintott, és a lift felé intett.Beszálltunk, és Bran elkezdte nyomogatni a gombokat; kétszer a hármast, majd a tizennégyest és a húszast.
-Bran, mit csinálsz?Elrontod! - figyelmeztettem.
 Bran hátralépett mellém.Rám vigyorgott.
-Nem rontottam el. - mondta - Én csak felfedem a titkait.
 A liftajtó összecsukódott előttünk, és sebesen elindult lefelé.Mínusz húsznál megállt.Ez nem is lett volna furcsa, ha a mínusz emeletek szerepeltek volna a lift többi gombja közt. Az ajtó megint kinyílt egy sötét folyosóra, aminek a végén egy páncélajtó volt.
 Bran magabiztosan elindult, és pedig utánaigyekeztem, szorosan mellette, óvakodva a körülvevő sötétségtől.Odaértünk az ajtóhoz, és a mellette lévő kis szerkezetbe Bran pötyögött valamit.
- Mindenkinek más a kódja.Neked a születési éved utolsó két és a napod száma.Lilynek az igazi szülinapod időpontját adtuk meg, így azt jól tudod.
 Oké, vagyis 9811 a kódom.Rendben.
-Ez itt a pánikhelység. - mondtam.
-Igen...ügyes.
 Bran nem vitt körbe mindegyik emeleten, mert az összes ugyanolyan.Az alsó emeletek arra lettek direkt kiépítve, hogy a ittlévőket vész esetén ide tudják terelni.Ezért is nem volt feltüntetve a liftben; aki nem illetékes, ne menjen oda.
 Ezután felmentünk az "iskolai szintekre".
-Itt tanulnak a mágikusok. - jelentette ki Bran.
-Mit tanulnak? - kérdeztem.
-Amit ők választanak.Itt is, mondhatni vannak "szakok".Van például a kémszak.Ott nem csak a kémkedést tanulják, hanem...ez egy őrző-védő feladat.Ide járnak azok, akik a mágikusokat hozzák el ide.Ők általában fiatalabbak az általánosnál.
-Te is a kémszakra jártál. - jöttem rá.
-Igen, de ezt nem nehéz kitalálni. - mosolyogta - Aztán vannak a gyógyítók, mint Liam, vannak a harcosok, bár az olyan, hogy azt néhány szak mellé kötelező tanulnod.Vannak azok, akik embereknek tanulnak, hogy hogy illeszkedhessenek be a társadalomba.Számodra nyilván meglepő, de nagyon kevesen járnak oda.
 Ez tényleg meglepett.
-Hogy-hogy?
-Miután megtanulták használni az erejüket, amit néhány évig kötelező, és addig csak azt tanulják, azután megtetszik nekik az itteni élet, a képességük, barátot szereznek...Liam is először csak Alex miatt maradt, de végül ő is beadta a derekát.Na meg, kevés a gyógyító, nagyot segített azzal, hogy nem ment el.
 Én sem maradnék Marshallon kívül itt semmiért.Itt semmim sincs.
 Észre sem vettem, hogy már kiléptünk a liftből, és termek mellett haladunk el.
-De, Bran, nekem nincs semmilyen képességem.Csak a szüleim voltak angyalok... - Elhallgattam, mert rájöttem, hogy ez is elég nagy dolog, és én meg odatettem elé: "csak".
 Bran egy szó nélkül előresietett egy hatalmas ajtóhoz.Csak így látásra lehetett háromszáz kilós.Bran nagy erőfeszítéssel kinyitotta, és előreengedett.
-Azt majd itt meglátjuk. - mondta magabiztosan.
 Beléptem a terembe, ami nem volt nagyobb egy focibája felénél.A sötétszürke színű falain mindenféle nyomok foltozódtak; az égéstől kezdve a higanyig minden.A padló viszonylag sértetlen volt, de egy kör húsz centisre kiemelkedett a földből.Annak a közepe eltéveszthetetlenül ki volt világítva, de egyetlen egy ablaka nem volt a teremnek..Én pont oda, a világosba álltam.
-Mi ez a hely? - fordultam vissza Branhez.
-Ez az a bizonyos Erőkör.Itt mérik fel a diákok a képességeiket, ha a későiek közé tartozik..Ez felerősíti, és a felszínre buktatja, bármilyen elrejtett erő is az.
 Becsukta az ajtót, és felkapcsolta az összes villanyt.Majd egy szempillantás alatt a kör másik oldalán volt - neki is felerősítette az erejét; sokkal gyorsabb volt -, egy kisebb pultnál, és ott megnyomott valamit, mire a kör, melynek a közepén álldogáltam, megemelkedett.
-Kapaszkodj, angyalka! - kiáltja oda nekem Bran.Az arcán gúnyos mosoly szórakozott, amiért én csak dühös lettem.Aztán még babrált valamit, és egy csomó oszlom kiemelkedett a körön belül. azzal egy-vonalban a szélénél. 
 Nem vagyok tériszonyos, és tényleg csak maximum két méterre lehetett a színpad a talajtól, nem léptem egyikhez sem közelebb, hogy megnézzem, mi van rajta - nem kockáztattam meg hogy lehányom Brant.Mindegyik oszlopon egy-egy anyag lebegett - ez már hátborzongató volt.Ezüst, arany, kristályok, bizsuk, drágakövek, ón, vas, fém, műanyag, agyag. fa, mindenféle anyag, plusz a négy elem.Még azt hiszem emberi szervek is voltak, a gyémánt és a haj mellett.
-Ez itt mind igazi?
-Minden. - válaszolta Bran, és az Erőkör széléhez lépett. - Próbáld meg megmozgatni őket, és esetleg az derül ki, hogy tudsz mozgatni valamilyen anyagot..
-De a szervek...
-Az izmokat, a szerveket, a csontokat van, aki tudja mozgatni...Karyn is ilyen, és tud vele másokat irányítani.
-Ezt eddig senki nem említette. - Mérges lettem.Ezt nem tudták volna előbb megemlíteni?Mr.Brown miért nem árulta el, amikor beszámolt nekem Karynról?:"Hát, figyelj, Emily, van egy gonosz nővéred, aki meg akart ölni téged amikor kisbaba voltál, majd néhány éve végzett a szüleiddel, miután azok feloldották a bukottságát..Ja, és irányítani tudja az embereket, na, sok sikert!"Ennyi!
-Csak próbáld meg!Menni fog!
-Tudom, hogy menni fog, Bran, csak...ne nyaggass!
-Emily, semmit sem mondtam...Csak gondoltam.Hallod a gondolataim, Emilia?
-Ne szólíts már így! - Ezzel alá is támasztottam. - Tudom, hogy ez a terem felerősíti az erőket, de ez akkor is durva.
-Hát ez, az!Na, próbáld meg!
 Ötletem sem volt, mit kéne csinálnom, így csak féltérdre ereszkedtem, ujjaim a padlónak érintettem, lehajtottam a fejem, a szemem becsuktam.Összpontosítottam, és lassan felemelkedtem állásba, még becsukott szemmel.
-Emily!Emily!Nyisd ki a szemed! - kiáltott rám Bran.
 Kinyitottam, és körülnéztem.A gyémánttól kezdve a szervekig minden, a négy elem is, felemelkedett a levegőbe.
-Bran, ez meg mi a francot jelent? - kérdeztem idegesen.
-Ez azt jelenti, hogy mindent képes vagy mozgatni, formálni.Te minden anyagot megmozgatsz.
-De biztos csak mert angyalvérű vagyok.
-Nem, Emily.Karyn nem képes erre.Ő csak mást irányít, gyémántot, üveget, grafitot, betont, és minden egyebet nem tud.Erre csak te vagy képes, csak te, Emily! - lelkendezett Bran.
-És te ennek örülsz? - háborogtam.Hogy lehet ennek örülni?
-Igen. - Bran egy észrevétlen pillanat alatt a hátam mögött termett és a fülembe suttogott - ..Így megnyerheted a küzdelmet Karyn ellen...Esélye sem lesz leverni téged, Emilia.
 Nem!Elegem lett mindenből!Karynból, anyáékból, abból, hogy az anyám nem az anyám, ebből az istenverte helyből, ahol nem is akarok itt maradni..El akarok menni!Elegem van!Hagyjon mindenki, én nem vagyok különleges!
-Nem! - mondtam hangosan, dühösen, erőteljesen.Ökölbe szorítottam a kezem, és hirtelen az összes anyag szétfolyt a levegőbe.Majd kinyújtottam a karom, mire az összes a falnak csapódott.Megfordultam, majdnem fellökve Brant, leugrottam a kör szélén, és az ajtó felé mentem.Az nem tudom, milyen anyagból lehetett, nem is tépelődtem sokat, csak kiszakítottam egy karmozdulattal, és a hátam mögé hajítottam.Mindenki futkározott és sikoltozott a folyosón.Én csak sétáltam tovább a folyosón, és egy hatalmas ablaknál megálltam.Mindenki nagyon megrémült, mikor ugyanazzal az erővel, amit az előbb használtam, kitörtem az üveget.Nem tudom még használni ezt a képességet, amelynek létezéséről is csak harminc másodperce vettem tudomást; a szilánkoknak kifelé kellett volna esniük, de ehelyett be, a húsomba, a csontjaimig vájták magukat.
 Villany lekapcs.

Mára ennyi, viszlát a folytatásnál!
Sziasztok!

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

***

 Gyilkos, női kacaj.Sikolyok.És az a sűrű, sötét folyadék...mindenhol.
-Most mit lépsz? - nevetett fel megint Karyn.Karjai két oldalán kinyújtva, fegyvert fogott.Az egyik oldalán Branre, a másik oldalán Lilyre.
 Oda akartam menni, de nem tudtam mozdulni.A lábam a földbe gyökerezett.Kinyújtottam Lily felé a kezem, de nem értem el..Brant sem.De ahogy észrevettem, ők ugyanolyan dermedten álltak, mint én.
-Ne, kérlek, ne, tedd le a fegyvert!Tedd le! - kiabáltam.Sírni kezdtem.Karyn kicsit előrehajolt, e fejét elfordította.
-Mi?Micsoda?Mi volt ez?Egy kis, védtelen egérke cincogása? - újra kacagni kezdett.Utána rám mosolygott, és meghúzta a kakast.
-Ne! - sikoltoztam, és erőtlenül összerogytam.Valami folyósba estem.Körülnéztem, és akkor vettem észre, hogy a padló köve nem is látszik, mert úgy borít mindent a vér, mintha azzal mostak volna fel.Megpillantottam Lily mellett Rosst, holtan.A mellkasából néhány dárda állt ki.Ott volt mellette Marshall, aki nyilván csak segíteni akart, azért siethetett oda.Neki egy kard ment át a szívén.Miért én?Pont velem kell, hogy ilyen történjen?De miért?Meghalt az apám...Meghalt a testvérem..Marshall a testvérem, és nem ez a ringyó!!
 A könnyeim szabad engedtem, hadd menjenek.Hadd sirassam kicsit, akiknél nincs fontosabb.
 Ekkor vettem észre, hogy Alex fut felém.Minden egyes lépésénél fölcsattan az az oda nem illő sötét folyadék.Őt is véráztatta.
 De mielőtt odaért volna hozzám, elrontotta...
-Emily!Emily! - kiáltott oda nekem, és Karyn ekkor vette észre.Elmosolyodott,
-Ó, Alexis!Hol van a lovagod?A hosszabb hajú szöszi...még gyógyítja Feliciti lányát? - Nem tudtam elhinni, hogy Jill megsebesült.. - Hát, felesleges.Meg fog halni.Az Angyal tőr igencsak halálos..Főleg egy mágikusnak.. - nevetett fel újra.
 Alex megállt.Összeszorította az állkapcsát, annyira, hogy tisztán láttam, ahogy remeg az arca, pedig még vagy két méter volt köztünk.Ökölbe szorította a kezét, megfeszítette izmait a végtelen dühe Jill miatt.Érezhette, hogy Karyn igazat mondd.Még csak nem is bizonytalan benne.
-Őt nem tudtad megmenteni, későn értél oda...milyen kár! - játszotta meg sajnálatát Karyn - De vajon a másik barátodat meg tudod? - irányította mindkét pisztolyt Bran fejéhez.A nővérem újra felnevetett, ez viszont elég volt Alexnek.Nekiiramodott, de arra nem számított, hogy Karyn ráemeli a fegyvert, és meghúzza a ravaszt.Alex hátrált néhány lépést, elfehéredve bámulva a nőre, aki most lőtt bele másodjára...és harmadjára..
-Alex! - sikoltottam fel magamban, de más torokból jött ki.Liam a karjában a mozdulatlan, fehér Jillel kiáltott neki.Odarohant, de addigra Alex hátraesett, a végtelen vértócsában.Letette Jillt Alex mellé, és letérdelt a vérbe.
 Én is odarohantam, és lekuporodtam Alex másik oldalára.Liam zokogott.Szörnyű látvány volt; Jill és Alex ott fekszik élettelenül, bár még kissé melegen, Liam meg mindent megtesz, de már meggyógyíthatatlanok.Liam is csupa heg volt, a szétszaggatott, drága ruháin meg a haján mások vére alvadt.
 Egyik kezével megfogta Alex kezét, a másikat leemelte; végleg elment.Búcsúzóul megpuszilta a homlokát, aztán ráhajolt, és csak sírt.
 Én megfogtam Jill kezét, és csak Liaméket néztem.Már a hajam, a ruhám is könnyes lett.Ne, ne, ne, kántáltam magamban, és mindent vissza akartam fordítani, jobbra, de azt még én sem tudom..
 Liam felemelte a fejét, és pont akkor átszelte a halántékát egy golyó.
-Liam, ne, ne ne! - sikítoztam.Ne haljatok meg, kérlek, ti se!Jill se, Alex se, apa és Marshall se...ne, nem akarok, nem tudok nélkületek élni!Ne hagyjatok itt, nem akarom, nem, ne hajlatok meg!Ti pótolhatatlanok vagytok!
 Liam mintha szándékosan tenné, visszaborult kicsit oldalasan Alexre.A kezük úgy maradt, összefonva.Lehet ennél nagyobb rémálom?Már tényleg csak Bran és Lily maradtak?Őket megölte ez, akinek a nővéremnek kéne lennie?
-Ne sírj, pici húgom, ők már meghaltak.Tudod ez mit jelent?Tudod mi a halál?A Vég.
 Nem mondok semmit ennek az őrült szemétnek, aki megölte a szeretteim.Azt sem érdemli, hogy ránézzem.
-Anyuék ártatlan kislánya rimánkodik pár rohadt életért...szánalmas.Ez ez életük értelme, ez a cél; hogy megölje őket az erősebb.A nyomorult angyalokat meg... - bosszús csönd - ...mindet lebuktatom a pokolba!Az angyalvérűek viszont...ők csak az öröklétre kárhoztattak.Illetve, az az egy, aki ezt túléli. - Felnevetett. - Mert ha kettő van, ott már nagyobb hatalom van, és ahol nagyobb a hatalom, a másik fellázadhat ellene, tudod?Én viszont nem tűrök lázadókat..Szóval, viszlát a mennyben, húgi! - nevetgélte.
 Én csak becsuktam a szemem, Alexék összekulcsolt ujjaira tettem a tenyerem, közben szorítottam Jill kezét.Nem éreztem semmit, csak ahogy az utolsókat dobbanó szívem megáll, fájdalmasan.
 Két kéz megmarkolta a felkarom.
 Megijedtem; felsikoltottam.
 A kezek a fejem két oldalát ölelték körül.
-Emily!Emily, ébredj! - Bran hangja.
 A szemem kipattant, és megláttam Brant, amint ő keze volt az arcomon, és ki tudja, mióta ébreszdgetett.A szobám, gondoltam, a szobám, a szobám...A torkom fájt a sok sikolytól, a szemem meg tök könnyes volt, ahogy a párna is ott, ahova folyt.
-Csak álom volt.Semmi baj!Nem történt semmi.Itt vagy a szobádban, Augusztus van, hajnali fél négy.Csak néhány órája aludtál el. - nyugtatott Bran.Nagyon jól csinálta, hogy elterelte az apróságokkal a gondolataim.Biztos sokszor vigasztalt újoncokat - ki is nézem belőle.Kicsit én is kezdtem megnyugodni, és elhinni; egy álom volt csupán. - Mit álmodtál?
-Ross és Lily és...és Alex....Liam.. - hadartam, és újra sírni kezdtem. - Alex... - ismételgettem - ..és te, Jill..
-Cssst, cssst, nyugodj meg, jó?Semmi bajuk, nekem sem.Egy horzsolás nincs senkin, se rajtuk, se rajtad, sem pedig rajtam, értesz?Nyugodj meg! - mondta halkan és lassan, hogy megértsem.Megértettem.Felfogtam.De a szívem még mindig vert, még pedig úgy, mintha maratont futottam volna.
 A sötét szobából lassan kirajzolódott az arca.Agódó ,de nyugodt.Én is próbáltam egyre lehiggadni; mély levegőket vettem, és a szemébe néztem.Ekkor vettem észre az egész helyzetet.Bran mellettem térdel, belül az ágyon, de fölém hajol, egészen közel, annyira, hogy az orrunk majdnem összeért, a haja vége meg a homlokomat csiklandozta.
-Minden oké? - kérdezte halkan néhány perc múlva, amikor már megbizonyosodott, hogy megnyugodtam.
-Igen, igen.Kösz, Bran. - Rámosolyogtam. - Nincs még egy olyan, mint te. - ismételtem őt.
 Bran visszavigyorgott.
-Köszi... - motyogta.Elengedte az arcom, kievickélt az ágy szélére, és elkezdte igazgatni a ruháját.Felállt, megrázta a haját.
 Én az ágy szélére ültem, lelógattam a fejem, a kezemmel meg megtámaszkodtam az ágy szélén.Kicsit megszédültem.
-Sajnálom, Emillia.
-Mit?Hogy Emiliának szólítottál? - viccelődtem.
 Bran rám nézett és halkan felnevetett.
-Nem, nem.Igazából nekem tetszik ez a név. - mosolygott. - Azt sajnálom, hogy mennünk kell.
 Felálltam, kiroppantottam a hátam meg a nyakam, után felvontam Branre a szemöldököm.
-Mi?Máris?
-Igen, most.Illetve, öltözz fel, és menjünk.Már pirkallik.Nekünk pedig napkelte előtt el kell innen tűnnünk.Karyn...keres téged.
 Az álmom kis szilánkjai a mellkasomba vájtak erre a névre.
-Igen. - sóhajtottam - Tudom.Menjünk!

Mára ennyi.Viszlát a folytatásnál.
Sziasztok!

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

8.fejezet

 Az ágyam..., gondoltam jóleső érzéssel, mikor belevetettem magam a puha, hívogató párnái közé.Úgy volt, ahogyan hagytam.De aznap képtelen lettem volna aludni.Azok után, amiket láttam, halottam, képtelenség.Csak Karyn járt az eszemben; hogyan győzhetnék ellene?Mit kéne tennem?Mit várnak el tőlem?Én, mint epilepsziás, képzelgő tini, sosem vártak el tőlem semmit, így az a kevés, amit végrehajtottam, nagyon nagy siker volt.
 És erről eszembe is jutott Lily és Ross; fogom még őket látni valaha?Most is csak halkan lopóztunk be Brannel, hiába volt rajtunk olyan ruha, amiben nem látszunk - illetve, csak rajtam volt; Bran már megtanulta a láthatatlanság, észrevétlenség titkait.Bran javasolta, hogy csak öltözzem át, még ne zuhanyozzak, csak amikor vissza mentünk, nehogy anya felkeljen.
 Tudom, hogy hivatalosan nem az anyám, de nem érdekel; nekem csak ő, és az egyetlen anyukám.Ahogy apából is csak egy van!A nővérem meg Marshall.Nem az a szemét szipirtyó, aki engem meg akart ölni...Istenem, mi történt volna, ha meg is teszi?...
 És újra Karynon jártak a gondolataim..Mi lesz ennek a vége?Mert valami azt súgta, az ég világon semmi jó.
 Megfordultam, hogy ne a falra meredjek, hanem, ha már úgyis fent vagyok, Branre nézhessek.Ő az ággyal szembeni egyszemélyes kanapén foglalt helyet, és összetalálkozott a tekintetünk; ő végig engem nézett.
-Úgy nem tudok aludni, hogyha bámulnak... - jegyeztem meg felszínesen; egyébként sem tudok.
 Bran szemei, ahogy a tompa fényben lecsillogtak rám, csak félig volt nyitva.
-Nem bámullak - ellenkezett.Halvány, szinte észrevehetetlen mosoly. - Figyellek.
-Inkább aludj! - javasoltam, némi erővel a hangomban.
-Majd akkor alszom, ha le kell hogy váltsanak. - Könnyű, gyors, rövid sóhaj. - ...De az nem most lesz.
-Mikor aludtál utoljára? - kérdeztem.
 Bran elgondolkozott.
-Úgy kb. negyven órája...durván. - felelte egyszerűen, higgadtan, mintha egy csevej jelentéktelen, érdektelen része volna.
 Felültem az ágyamban, hátam a falnak vetve.Amit mondott, igazából csak kicsit lepett meg, én 30-25 órára tippeltem.Bizonyára elég sok a dolguk éjjel is.
-Mióta vagy a rezervátumba? - Érdekelt.
-Néhány mágikusnak előbb, néhánynak évekkel később jön felszínre az ereje.De a túlnyomó többségnek tizenhat éves kora körül..A későiket is ugyanakkor hozzuk, el, mert nem lehet tudni, mikor jelentkezik a képességük, és jobb ha itt vannak.De akiknél előbb, azt rögtön az első alkalommal azonnal el kell hozni.Én is ilyen voltam.Nyolc évesen a szüleim maguk adtak oda engem Mr.Brownnak...szinte aranytálcán.Azt mondták, nem vagyok normális..nem vagyok olyan, mint az átlag..."Mi csak egy hétköznapi, ember gyereket akartunk, nem egy mutánst." ...És hát, ilyenek nem tartozhatnak a Bosco családhoz... - Bran a parkettára meredt.A hangja átitatódott azzal a sűrű haraggal és fájdalommal, amit érezhetett.Majd belesajdult a szívem. - Alex utánam jött néhány évvel. - váltott témát néhány másodperc múlva.Meg is értem. - Azt hiszem, tizenkét évesek voltunk...vagy talán tíz, nem tudom... - Egy cseppnyi, leheletnyi mosoly, az emlékek felidézéséért. - Akkor lettünk barátok.
 Én is belementem a témaváltásba; Bran nem akart a családjáról mesélni, megértem, miért.
-És a hisztikirálynő? - kérdeztem, mire Bran egy kicsit nagyobb, de még így is halvány mosolyt vetett a padlóra.
-Jill a rezervátumban született.Az anyja is mágikus volt, és teherbe esett valami embertől, még fiatalon...talán húsz sem volt.Karyn jó barátnője volt.Mikor bukott lett, Jill már megszületett.Három éves körül volt, és Feliciti meg is halt.
 Talán ezért utál engem az a kis dög!A nővéremet okolja - vagyis engem -, hogy elveszítette az édesanyját.Vagy talán ő is követni akarja Karynt...
-Tudom, most mire gondolsz.. - mondta keményen Bran.Ezen cseppet sem lepődtem meg; nyilván az arcomra volt írva. - De semmi okunk Jillről rosszat feltételezni.Ő abszolút megvetette Felicitit, és Karyn miatt el is veszítette.
 Akkor emiatt nem szívlel ennyire.Mert az én nővérem miatt veszítette el az édesanyját.És hiába ölöm majd meg Karynt, az anyja nem jön vissza.De legalább ez egy újabb ok, hogy végezzek azzal a szemét libával!Vajon ha Karyn halott lesz, Jill megbocsát nekem?
-De csak hogy tudd - folytatta Bran -, Jill volt az első, aki felesküdött a védelmedre közvetlenül  Mr.Brown után, és Brown volt a leges legelső.Amint már tehette, téged akart szolgálni, téged.
 Hogy a hisztikirálynő csak...engem?Pedig úgy tűnik, hogy ha tehetné, azonnal bukottá tenne, még mielőtt angyal lehetnék!
 Nem tudom, hogy ezt az esküt rávilágításnak vegyem, hogy ő nem ellenség, és nyugtasson meg ez a gondolat, vagy talán továbbra se bízzam benne, emlékezzem arra, amit Mr.Brown mondott?De ennyi erővel Branben sem kéne bízni.Se Alexben.Úgyhogy adok egy esélyt Jillnek is.És én őt nem is ismerem igazán, nem akarok felszínes lenni.De Bran nagyon jól ismeri, és azt hiszem, ő teljes mértékben bízik is benne...Hah, de nehéz az élet!
-Neki az a képessége, hogy repül. - tájékoztattam Brant, de tudtam, hogy ő már kicsit régebb óta tisztában van vele.
-Igen.Szárny, vagy minden egyéb segítség nélkül...Csak..repül. - mosolygott egyetértően.
-Na és Marshall? - kérdeztem.
-Ó, az övé igen irigylésre méltó erő.Ő egy elemet kapott.
-A tüzet. - vágtam rá hirtelen.Nem is tudom, honnan jött.De eltaláltam, mert kiegyenesedett, hátravetette a fejét, és felnevetett.
-Én nem tudom, Emily, hogy csinálod ezt...Eltaláltad.
-Talán örököltem egy kicsit apa telepataságából. - Ez nem is hangzott értelmetlenül.
-Lehetséges.. - bólogatott finoman Bran, az arcom vizsgálva, mintha rá lenne írva valami. - Nagyon ritka két angyal gyermeke, Emily.Nem ismerjük a határaikat.Az angyalvérűek hatalmának, erejének, képességeinek, az életkorának csak a darabjait, apró részleteit tudhatjuk biztosra.
-De, miért?A többi angyalnak miért nem lett angyalgyereke, ha Emmának és Raynek kettő is?
-Az angyaloknak nem lehet gyereke.Kivéve, ha embertől vagy mágikustól, de az angyalok nem jönnek a földre.Ők nem alacsonyodnak le hozzánk.Hallottam már olyanról, hogy angyal teherbe esett egy embertől, de elvetette a gyereket.De a szüleid... - sóhajtott egy kiszélesedő mosollyal rám Bran - Az anyukád angyal volt.Nem volt semmilyen ereje, és ő a többi angyallal ellentétben, imádott a földön járni-kelni.Összefutott apáddal.Ray mágikus volt.Olvasott Emma gondolataiban, és megtudta, hogy angyal.De nem zavarta, nem is szólt neki, hogy tudja.Egyre többször találkoztak, egymásba szerettek, és összeházasodtak.Utána mondta meg apád, hogy telepata, anyád meg hogy angyal.Mivel már mindketten tudtak egymásról a másik tudta nélkül, nem volt ezzel semmi baj.Viszont azzal volt, hogy az angyalok nem maradhatnak sokat a földön.Emma szívesen lakott volna inkább itt, de nem tehette, mert emberré válna.És mivel apád árva volt, nem volt senkije, felment ő a mennybe...angyalként.
-Hogyan?
-Hát ez az!Ezt úgy hívjuk, Mennyei titok.Az apádat meg földi angyalnak.Nekik már lehetett gyerekük, mivel apád még mindig kötődött a földhöz.Nem volt teljesen angyal.
-Többek között ezért vagyok életben... - Mert a szüleim teremtettek egy új fajt azzal, hogy apa a mennybe ment anyával.Nem csak az angyalvérűeket, de így lett az első földi angyal is.De áll a Mennyei titok mögött?
-Nincs még egy ilyen, mint te... - mondta Bran, de mintha a szavai mögött lenne valami más.
-Ja, csak én vagyok az egyetlen jó angyalvérű.
-Nem! - szakított félbe - Én rád értettem.
 Csak a gyenge olvasólámpám pislákolt.Jól jött, hogy sötét volt, mert Bran talán nem vette észre, hogy fülig pirultam.De igen, látta.
-Mi az? - mosolygott rám soha le nem törölhető, teli mosollyal - Nem kaptál még bókot?
-De.Kaptam már...egyszer rég.. - Mosolyogni most nem bírtam.Sűrű, könnyes gyász került a helyére.Lesütöttem a szemem a kezemre, jelezve, hogy Bran ne is foglalkozzon velem.De ő felállt, és mellém kuporodott az ágyra.Átkarolt, és meg közelebb bújtam, ahogy a meleg, sós cseppek bevizezték falfehér arcom.
-Mi történt? - súgta szörnyen halkan, tapintatosan.
-Egész eddigi életemben csak két szerelmem volt.Az egyik szakított velem abban a percben, amikor megtudta, hogy pszichológushoz járok.Össz-vissz három hétig voltunk együtt.De a másikkal majdnem két évig.Vele a pszichológusnál találkoztunk, mert neki meg öngyilkos hajlamai voltak.Rick elég mazoista volt.. - szipogtam. - Szerettük egymást..nagyon is!És ez nem amolyan gyerekes "gyerekszerelem volt..Igazi...Azt hittem, ez elég, hogy életben tartsam, de... - A hangom sírásrohamba fullt.
-Cssst, cssst...Mi történt vele?
-Felakasztotta magát... - Visszaemlékezni fájdalmasabb volt, mint átélni. - Még most is itt vannak előttem a képek, amiket az újságokba meg a a híradóba raktak...így tört be a TV képernyője.Úgy reklámozták, mint valami tusfürdőt, vagy ilyesmit.A rohadt szemetek...
 Bran pólójába kapaszkodtam, hogy elnyomjam magamban az érzéseket, de a szavak és a könny áradt belőlem.Egyiket sem tudtam abbahagyni.Újra és újra előjöttek az emlékek Rickről.Hogy mennyire fájt, amikor meghalt, és hogy mennyire végtelenül szerettük egymást.A sok séta a tengerparton.Az esti filmezések.Az évfordulós meglepetései.Hogy mindig egy szál rózsával állított be.És az illata...imádtam az illatát...a hangját..ahogy beszélt hozzám...mindig azt mondta, mennyire nem érdemel meg engem.
-A szülinapom előtt egy hónappal ment el...itt hagyott...Annyira hiányzik! - sírdogáltam Bran pulcsijába, amibe belefúrtam az arcom.Rick...úgy hiányzol nekem!
Bran még közelebb húzott, arcát a fejem tetejére emelte, és végigsimította a hátam.
-Cssst, cssst, Emily!Ne beszélj tovább!Cssst...nyugodj meg.. - Bran hangja olyan megnyugtató volt, mint délelőtt a liftben.Legalább valakire ebben a zűrzavarban is támaszkodhatok!
Nagy levegőt vettem, és elengedtem magam.Hagytam, hogy egy részem ő tartsa - a lelkem és testem egy részét.Érte meg is tennék mindent.Ha a többieket, vagy magamat nem tudom megmenteni, őt, Jillt és Alexet mindenképpen!

***

Mára ennyi!Viszlát a folytatásnál!
Sziasztok!

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

7.fejezet

-Bran... - szóltam halkan, hátradöntve a fejem a Mazdában.Mióta Brannel ketten elindultunk, most van beszéd először.
-Igen?
 Nem szólítottam, csak kipróbáltam, hogy ez tényleg a valóság, vagy csak álom, de csalódásomra újra kaptam választ.
-Föladom..
-Mit?
-Magamat...Karynnak.Csak akkor nyugszik, és nem bánt senkit, ha én nála vagyok.Az sem érdekel, ha... - Nem tudtam befejezni, mert Bran nem hagyta; akkorát fékezett, hogy lefejeltem a kesztyűtartót, pedig az övem be volt csatolva.
-Ezt nem teheted..
 Igaza volt.
-Akkor tedd meg te.. - valahogy könnyebbnek tűnt a dolog, ha Bran állít oda Karynhoz a holttestemmel.
-Erre ne is kérj! - Bran kinyújtott karral szorongatta a kormányt tíz óra tíz percben, az útra meredt, komoly arccal, megfeszülten.
 A jobb kezét leszedtem, és megfogtam.Majd kikapcsoltam az övem, és közelebb ültem, hogy a fejem a vállára ejthessem.
-Pedig egyszerűbb lenne... - suttogtam - Ez lenne a legegyszerűbb, mindenkinek a legfájdalommentesebb.Főleg nekem.Ha ti öltök meg, legalább nem szenvedek én sem - Mert Karyn biztosan megkínzott volna -, és ti sem.
-Ha meghalsz, még több ember, mágikus és angyal fizet érte, mint te azt gondolnád.Karyn nem normális lett...Megölne mindenkit, aki csak szembe jönne vele.Te vagy az egyetlen esély.Neked kell megölnöd Karynt.Mindenkit csak a saját faja ölheti meg, vagy a feljebb állója, és mindenki a saját fajtáját ölheti, vagy az alatta állót.Bár, ha nálad van az Angyal tőr, akkor bárkit megölhetsz.. - Így ölte meg Karyn anyáékat. - De az a tesódnál van.Az angyalok le tudnák őt győzni..de ők ebbe nem szólnak bele.És az Angyal tőr nélkül...
-Én maradtam utolsó esélynek.. - Nekem kell megölnöm Karynt...Ha meghalok, akkor meg annyi az egész rezervátumnak, Jillel, Alexszel, Brannel, Marshallal, az összes mágikussal és angyallal, mindenkivel együtt.
 Ezt pedig nem hagyhatom!Nem tudom még, hogy csináljam, de véget vetek ennek az egésznek.

Mára ennyi!Viszlát a folytatásnál!
Sziasztok!

Kedves Olvasók!

Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

 Visszamentem, és már két másik két társával beszélt valamit az a srác.Ugyanúgy voltak öltözve, mint most már én, meg a fiú.A lány az a lány volt, akit a suliban láttam, a másik a harmadik képzeletem.De egy lány hiányzik.Talán őt most nem idézem ide, magam elé.Furcsa, de én már megszoktam, hogy így gondolkodjam.
 Láthatóan nem vették észre, hogy beléptem.Ezért nem szóltam egy szót sem, csak megindultam anyáék szobája felé.A srác azt mondta - bármiért is mondta -, hogy miután felvettem, láthatom őket.Rajtam van, szóval nekem ez egyértelmű.Ellenőriznem, látnom kell, jól vannak-e.
 Csak résnyire nyitottam ki az ajtót, és besurrantam.Az ágyuk az ajtótól jobbra volt, és anya aludt az ágy azon részén.Odaléptem, megfeledkezve az ajtóról - de nem is érdekelt.
 Anya ébren volt; a szeme nyitva, a plafon felé meredt.Azt hittem, észre vett.Megérintettem a karját, de semmi reakció.
-Anya... - suttogtam, de ő mintha meg sem hallotta volna.Sóhajtott egyet. - Anya! - Normális hangerővel próbálkoztam, és arra számítottam, apa megfordul, rám néz, és a szobámba küld, mert korán van, és ők fáradtak, de semmi.
 Nem tudtam, hogy anya tud-e nyitott szemmel aludni - de egyébként is felkelt volna.Lily Bell rendkívül éber alvó.Már arra felkel, ha valaki bejön a szobába, hiába ninja léptekkel lép, ő meghallja, és felkel.Tehát azt is meg kellett hallania, hogy bejöttem...de akkor miért nem vett észre?Haragudott rám, és ez egy fajta büntetés?A szüleim nem hisznek az ilyesmiben, hogy "ne vegyük észre a gyereket, mert rossz fát tett a tűzre" , ezért nem értettem.
-Anya!...Apa!... - Megráztam anya karját, de nem reagált.Felmerült bennem, hogy valami baja van.Megnéztem a pulzusát.Dobogott a szíve.Lélegzett is.Pislogott.De nem vett észre. - Anya!Apaa! - Nem figyeltek rám, apa fel sem kelt, csak szunyókált és szuszogott tovább. - Mi van veletek?!Anya?!
 Egy erős férfiillat megcsapta az orrom, és éreztem: valaki mögém állt.Megfordultam, és az idegen fiú ragyogó, karibi kék szemeivel találtam szemben magam.
-Sz-szia! - köszöntem bátortalanul, és a karom nyújtottam felé, hogy kezet fogjunk.
 Ő elmosolyodott, köszöntésül meghajtotta a fejét, akár egy alatvaló a királynő előtt.Előkelően a szájához emelte a kézfejem, és megpuszilta inkább.A testtartása inkább laza volt, mint vigyázz-állás.
-Mennünk kell! - mondta, inkább kedvesen, mint sürgetőn.Koromfekete haja rövid volt, szúrós, de nem zselézte, és nem is tüsis.A szája végében kis ráncok lettek, amikor mosolygott.Ragyogó mosolya volt, éppen annyira, mint amennyire szép szája.Egyszóval: sármos volt, nagyon is.De ez nem olyan sárm, mint a másik srácnál, aki a ruhát adta.Ez valahogy...másmilyen helyesség, ha tetszik, egyediség, sajátosság.
- Hova? - kérdeztem, szemöldököm összevonva.
-Sajnálom, nincs engedélyem elárulni, Emilia. - Ő is tudta a nevem; nem meglepő.De én miért nem tudtam az övékét?
-Emily - sziszegtem a fogam közt - Emily Jasmine Bell - mutatkoztam be a teljes nevemmel, bármennyire is utáltam a középső nevem.
-Alexis Wilson, szolgálatodra. - biccentett egyet a fejével oldalra -Szóval Alex.
 Apa egy percre nyugtalankodni kezdett, én pedig addig odafordultam.
-Ross és Lily jól vannak.Neked viszont velünk kell jönnöd. - Megfordultam, mert megfogta a karom.
-Hova a francba akartok vinni?És miért én látlak titeket?Léteztek egyáltalán?És anya miért nem veszi észre, hogy itt beszélgetünk? - lettem hangosabb, de úgysem számított, nem hallott, látott minket senki.De miért nem?Megint kiborultam, vettem észre, de nem bántam.Jogom van kiakadni.-Mi a franc folyik itt?
-Mindent megtudsz, Emily, ha most velünk jössz. - A mosoly elhagyta az arcát, a vonásai gyémánt keménységűvé váltak. - Ígérem. - tette hozzá.
Nem-igen volt választásom;bólintottam.

3.fejezet

 A lakásunk előtt egy hatalmas autó állt.Mazda 6-os.Nem vagyok valami nagy kocsi mániás, de ezt még én is le tudtam olvasni.És én egyébként is a mocikat szeretem.
 Fogalmam sem volt, hogy hova akarnak vinni, de most már bizonytalan lettem a létezésükkel kapcsolatban.Hogyan tudna a képzeletem ruhát, valódi ruhát adni, hozzám érni, vezetni?
 A lány ült a volán mögött, és a felfedezetlen nevű fiú pattant előre.Így Alexszel a hátsó üléseken foglaltunk helyet.
 Kínos csönd uralta egy darabig az autót, miután elindultunk.
-Egyébként Bran vagyok. - szólt hátra a srác, ezzel megtörve a némaságot -De a teljes nevem - habozott egy kicsit - Bran L. Bosco.
 Nem tudom, miért nem mondta az "L." betű jelentését, lehet hogy szégyenli.Mint én a Jasmine-t.
-Jill Adams. - vette oda nekem a lány, szeme az úton maradt.
-Értem...Szükséges bemutatkoznom, vagy ti mindent tudtok rólam...? - tapogatóztam. - Születésem időpontja, helye, anyám, apám neve... - soroltam viccelve, de komoly választ vártam.
-Jobban, mint te magad! - felelte végül Jill, és nem értettem, ezt meg hogy érti?
-Ha? - kérdeztem vissza - Ti honnan tudnátok jobban, mint én? - háborogtam.
 Jill koránt sem volt olyan szimpatikus, mint Alex.
 Bran mondott valamit, valami más nyelven.Öt évig tanultam spanyolul, de egy mukkot sem értettem, csak egy nevet.
-Mi?Ki az a Mr.Brown? - kérdeztem.
-Az igazgató. - válaszolta végül Jill, és dühödten fújt egyet, mintha ezt már vagy százszor elmondta volna nekem.Kényelmesen hátradőlt, de a keze nem moccant a kormány tíz óra tíz perc formájából.
-Minek az igazgatója? - Tudtam, hogy idegesítő vagyok, de azt hiszem, ez rám is tartozott.
-Annak. - mutatott Alex ki az ablakán egy hatalmas kőépületre.Nekem egy ókori kővár képe jutott eszembe róla.
 Alex elé hajoltam, hogy jobban lássam az építményt.Az egészet díszfaragások szelték.Nem számoltam meg, de minimum tizenöt emeletes lehetett.A tető szélein vízköpők csücsültek.De nem démonokat, szörnyetegeket ábrázoltak, hanem isteneket, angyalokat.
-Szép - ámultam el - De angyalok nincsenek. - csúszott ki a számon.
 Alex halkan, keserűen, mégis barátságosan nevetett fel.
-Nincsenek, vagy nem láttál? - fordult hátra Bran.
 Én kérdőn néztem vissza rá.Nem értettem, azt hiszem, már semmit sem.Gyermekként az ember mindent elhisz, amit csak mondanak neki, például az angyalokat.Fiatal tiniként csak filmek, könyvek, rajzok erejéig.Én, így, tizenhat évesen, sem gyerekként, sem ilyen kis-tiniként nem hiszek ezekben, ha nem látom - bár az én képzelőerőm hatalmas.Felnőtt sem vagyok, de még csak felnőttes sem.Szkeptikus vagyok; e felnőttes tulajdonsággal rendelkezem.Ez a kor, amiben most vagyok, az minden velem egyidősnél más.Valaki most kezd el igazán lázadni, valakinek most nő be a feje lágya, vagy mint nekem, elcsendesedem, és egyszerre ki is nyílok.Furcsa...de rám is azt mondják.
-Nem láttam, igaz, de nincsenek. - mondtam - Ahogy titeket is látlak, de igazából ti sem léteztek.
-Ha nem hiszel a szemednek, nagyon meg fogsz lepődni. - tájékoztatott Alex.

Mára ennyi, folytatás érkezik! :)
Sziasztok!

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

 Az ajtókilincs nyikorogva megmozdult.Bran a gyorsaságával már fel is állt, tőrével a kezében a zaj felé fordulva.
-Igen, igen, persze. - jött a hang a lassan nyíló ajtó felől - Jó, rendben, mondja meg neki, mikor lesz! - utasította a titkárnőjét még utoljára Mr.Brown, aztán belépett a terembe, a titkárnője meg a dolgára igyekezett.A férfi megállt az ajtóban, és elszörnyedve nézett a tőrre, ami propeller gyorsasággal forgatott Bran a  kezei között, aztán a fiú arcára. - Bran Lens Bosco, tedd már azt el! - Rám nézett, majd vissza Branre, de felém biccentett. - Egy hölgy is jelen van. - jegyezte meg.
-Egy angyalvérű... - emlékeztette Bran, komolyan hátravetve a fejét.
-Bran! - szigorú, egyértelmű parancs.
 Bran habozott egy pillanatig, majd kis levegőt fújt ki, és visszacsúsztatta a fegyvert a tokjába.
-Elnézést.
  Mr.Brown csak megrázta a fejét, miközben odaért az asztalhoz, és Brannel együtt leült.
-Emilia - csengett Brown hangja, de nem tűnt lelkesnek. -, Bran azért van itt - vágott a dolgok közepébe -, mert szeretném, ha mostantól ő vigyázna rád.Emilia, kérlek, ne mozdulj Mr.Bosco mellől!Ha ő valami okból nem tud ügyelni rád, csakis és kizárólag Ally válthatja le.
 Szemöldököt vontam; még mindig nem tudtam, ki Ally.
-Bran, kérlek, holnap mutasd meg Ms.Howellnek a pánikhelyiséget. - fordult Branhez - Utána vidd be az Erőkörbe, kísérletezzetek. - Kacsintott rám, de én egy szót sem értettem mindebből. - Aztán ha Ms.Peters befejezte a tanítást, mutasd be neki a tanárnőt. - biccentett felém. - És mondj el Emiliának mindent, amit tudni szeretne. - utasította.
-Igenis, uram. - bólintott.
-Jaj, Bran, már nem vagy a tanítványom. - emlékeztette.
-Valóban nem - mosolygott rá Bran. - Igenis, Mr.Brown. - helyesbített.
 Rövid csend következett, de csak míg a férfi újra felém fordult.
-Mit szeretnél tudni, Emilia? - kérdezte.
 Még kíváncsibb lettem; honnan tudta, hogy vannak még megválaszolatlan kérdéseim?És hogy azokat tőle várom?
-Én megérzem mások érzéseit, és kitanultam, milyen következtetést vonhatok le.De belőled árad a zavartság és kíváncsiság örök szinfóniája.Még talán Mr.Bosco is tudta, mire gondolsz.Na, persze, itt senki sem telepata. - Halvány mosoly. - Az édesapád óta, már senki.
-Meséljen nekem a szüleimről, kérem.A csöpögős részletek, hogy hol találkoztak, meg ilyenek, nem érdekelnek.Engem csak az érdekel, hogy miért adtak oda másik családnak, hogy most hol a bánatban vannak, hogy miért vagyok itt, és hogy hogyha tényleg angyalok, akkor azon a nyamvadt festményen mi a francért nincs szárnyuk?!
 Ezek voltak a legfőbb dolgok, amik érdekeltek.Marshallról ma még korai lenne szónak esni.
-Azért kerültél Mr. és Mrs. Bellhez, mert a szüleid meghaltak.
 Igazából nem ért nagyobb sokk, mint a múltkor, sőt, még számítottam is erre, mert először nem rögtön hozzájuk küldtek, hanem Mr.Brownhoz.
-Hogyan? - kérdeztem, mielőtt megválaszolhatta volna az előző kérdéseim sorozatát.
 Brown habozott egy percig.
-Karyn - válaszolta - Nem ismerős neked ez a név?Karyn, az elbukott angyal...nem?
 Megráztam a fejem.A történelem, mitológia sosem volt az erősségem, de azért négyesre megtanultam.
-Sok bukott angyal van.. - biccentettem oldalra a fejem - Nem tudom az összesnek a nevét..
-De ezt jegyezd meg jól, Emilia!Ő a nővéred.
 Nem, nem, nem, gondoltam.Nekem csak Marshall a nővérem.Nekem nincs...
 Hah, még egy bukott angyalnővér a szárnytalan angyalszülők mellé.Így már teljes a kép!Ha ez egy álom, akkor eléggé valóságos és elcseszett egy álom, annyi szent!Nem tetszik - egyáltalán.Most még inkább visszavágyom unalmas életembe, a szürke mindennapokhoz, az egykeséghez - Marshallon kívül.A normálhoz, márha létezik még olyan, vagy az idő alatt, amíg itt voltam, már az sincs többé?Nem akartam itt lenni és azt hallgatni, az eddigi életem egy nagy kamu volt, amit annyira tele hiba-javítóztak, hogy az eredmény már szinte értelmetlen lett.
 De most nem volt okom, hogy kételkedjek bármelyik szavukban is - hiába nem is értem azt.
 Ellazítottam megfeszült izmaim, hátradőltem a székben, és nagy levegőt vettem.
-Hogyan lett bukott? - A hangom megmaradt a düh és kiborulás határán, éles pengén táncolva.
-Karyn nagyon kedves lány volt.Tanította is a tanulókat, az általa felépített rezervátumban, ahol most is ülünk.Ő szórt rá taszító mágiát, hogy semelyik ember be ne tévedjen ide.Többek között mert gyűlölte az embereket, de a mágikusok nyugalma és védelme is szerepet játszott. - felelte nekem.
 Újra szemöldököt vontam.
-De akkor hogyan lehetett bukott? - értetlenkedtem.
-Úgy, hogy senki sem tökéletes, az ő hibája meg a féltékenysége volt.A mágikusokat nem bántotta, ők nem voltak számára ellenfelek.De amikor a szüleid bejelentették, hogy még egy gyermeket várnak, a düh halálosan nőtt benne.Miután megszülettél nem sokkal egy éjjel az édesanyád, Emma, rajtakapta, hogy álmodban meg akar ölni téged a nővéred.Azt hitte, erősebb leszel, mint ő, és te ölöd meg majd.
-A biztonságom érdekében száműzték a bukottak közé, engem meg elrejtettek a földön, és epilepsziássá tettek...? - fejeztem be Brown helyett, aki hátradőlt a székében, egyik kezével megdörzsölte az állát, és csak lazán bólogatott, a halvány mosoly mellé.
-Hmm.. - szólt.
-Ügyes kislány! - jegyezte meg Bran, amiért én egy apró, szúrós tekintettel válaszoltam.
-Ahogy mondod, Emilia.De az nem volt direkt...az epilepsziád sem volt hátrány.Az édesanyád is az volt.Mrs.Bellnek meg azt mondtam, hazudjon valamit, hogy a családjában volt valakinek vagy ilyesmi, már ha nálad előjön.
 Na, gondoltam, nagyszerű!Az egyetlen nővérem mézes-mázos mindenkivel, engem meg meg akart ölni.Nem tudom, anyáék mivel büntették volna, ha arra ébrednek, a kisbabájuk meghalt, és Karyn tehet róla.
-És anyáék hogyan haltak meg?
-Nem hiszem, hogy meglepne, hogyan.A "mikor" aggasztó. - válaszolt Bran.
-Emmával és Ray-jel Karyn végzett néhány hónapja.Könyörgött a szüleiteknek, sajnálkozott, hogy elvakította a hiúsága.Megkérte őket, hogy engedjék fel a pokolból.
-Hazudott. - vágtam rá, folytatásul.
-Még szép hogy!De Emma és Ray szíve meglágyult, a síró-rívó első szülött kislányuk előtt.Felengedték sajnálatból és szeretetből.Akit szeretsz, sokkal jobban sajnálsz is, nem-de?Karyn ezt kihasználta, megtévesztette a szüleit, és megölte őket.Ez bizonyítja; nem bízhatsz senkiben!Talán Alexben, vagy a többiekben sem kellene bíznod.A látszat szörnyen csal, Emilia.-Ezzel, persze nem azt akarta mondani, hogy ne bízzam bennük, értettem, hanem hogy bárki, aki másnak mutatja magát, át is verhet.
 De hogy ne bízzam tényleg senkiben?És Alex...ő a legrendesebb ember, akit ismerek.És ha ő az ellenségének tartana, nem tárta volna fel előttem a kapcsolatát Liammel.Az gyengeség, és az ellenfélnek nem lehet gyenge pontot mutatni, ezt én is jól tudom.
-Miért vagyok én itt? - kérdeztem, mert a sztoriból ez nekem még nem derült ki.
-Na, miért, Emily?Gondolkozz! - tanácsolta Bran megint.
-Most Karyn szabadon van...és én még élek, és elvileg egy epilepsziás, esetlen, tudatlan tini vagyok, aki állítólag mit sem tud arról, hogy angyalvérű...de angyal nem vagyok.. - próbáltam összerakni a darabkákat. - Rám vadászik.Megölte apát és anyát, hogy megbosszulja amit vele tettek.És most engem keres.De amint megtudja, hogy a feljövetele után pár hónappal egyszer csak köddé vált egy lány, aki ráadásul kiköpött szülei - mutattam a festményre, és rájöttem, ez mennyire igaz. -, tudni fogja, hol keressen, és onnan meg sejtheti, hogy már mindent tudok...Ezért el akar tenni láb alól.
 El is ment az étvágyam, de azt hiszem, a többieknek is, mert nem ettünk.
-Ó, és Emilia! - szólt utánunk Mr.Brown, mikor már léptünk volna ki a teremből. - Karyn meg akarja tudni, hol vagy.Kémeket helyezett el szerte Manhattan utcáin, beöltözve.Ne beszélj senkivel, ne nézz senkire, ne is járkálj az utcán.Főleg ne egyedül.Rendben?
-Értem.Jó éjt.

Mára ennyi!Folytatás már útban!
Sziasztok!

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

6.fejezet

 Nem háborogtam azért, mert ők már eldöntötték - legalábbis az eddigi terveik szerint - maradtam volna.Tudtam, hogy marasztalnának legalább néhány éjszakára.De most, hogy Bran azt mondta ma a saját ágyamban alhatok, azt jelenti, hogy vissza kell jönnöm ide, és nem tudom meddig, de itt kell maradnom.
 Fogalmam sincs, miért annyira, de rohadt fontosak az angyalvérűek - bár tudnám!Alex informálásából csak annyit tudok "nagy hatalommal bírnak", és hogy én vagyok az egyetlen.Rémület, hogy egy pszichés, epilepsziás lányból, fehér holló ritkaságú lény váljon egyik percről a másikra.
 Meg kell mondanom, kedves, hogy így félt mindenki...csak ne kísérgetnének folyton!
 Nem utasítottam vissza Mr.Brown vacsora meghívását.Elég éhes voltam, és meg kell beszélnünk még azt, amit nem tudtunk.
 Bran úgy jött az oldalamon, mint valami testőr - az is volt.Szemeit sasszemekké alakítva, élesítve, fülét hegyezve a legkisebb neszre is, az ujjait a tőrén hagyta, készenlétben.
 Elkaptam a kezét.
-Nyugi már! - suttogtam - Lazíts kicsit!
 Bran szigorúan rám nézett.
-Te angyalvérű vagy, Emily! - emlékeztetett, pedig a fegyveres kíséret mellett már majdnem elfelejtettem. - És ezt ne vedd félvállról!El sem tudod képzelni, milyen sokan vinnék el a fejed ezüsttálcán pár rugóért..
 A "rugó" szó olyan furcsán hangzott Bran szájából.Mint amikor apa mondta "szemöldök piercing".De csak egyszer mondta így, amikor már inkább leírtam és felolvastattam vele.Különben "izé", " az a szar", " baromság", meg "lezbik hülye mániáa" nevet kapta.Azért kellett kimondania, ha nem csináltatom meg a tizenhatodik szülinapomra.Kimondta: "szemöldök piercing".Így nem lett.
 Szívszorító érzés belegondolni, hogy ő nem az igazi apám, de fogadok, az a férfi is ugyanígy nevezte volna az ékszert.
 "Te angyalvérű vagy, Emily!" Bran hangja visszhangzik a fejemben.Mégcsak nem is vagyok tisztában ennek a szónak a jelenetésével.Remélem Brown majd többet mondd, mint amit eddig megtudtam.
 Bran váratlanul megáll, én meg csak néhány lépést tettem meg nélküle, hátrafordultam.
-Erre, angyalka! - mosolygott rám.Végre valami kifejezés az arcán, mióta elindultunk a szobámból.Kinyitott balra az egyik ajtót, és tartotta nekem.
 Elé léptem.
-Ha te mondod, lidércke. - vágtam vissza.Hirtelen ötlet volt a "lidércke", csak úgy kicsúszott, de találó volt.Végül is, én tizenhat hosszú évig azt hittem Branről és a többiekről, nem valósak.Ami pedig nem valós, az nincs.Lidércek nincsenek, és Branék akkoriban folyton csak kísértettek.Most meg kísérgetnek...
 Bran értette.Tejeskávé színű ajkai mögül fehér fogak ragyogtak le rám, a szeme mintha üveg mögé zárt, folyó, csokoládébarna áramlat volna.
-Én! - helyeselt Bran, szokásos mosollyal. - Menj! - biccentett a tágas terem felé, ahova most beléptem.
 Miután Bran becsukta magunk mögött az ajtót, beljebb invitált, és egy ebédlőbe vezetett.Nekem kicsit túlzásnak tűnt, de ha ez nekik így jó...A abrosz kékes-szürke színű volt, és ilyen anyagból vonták be a székek puha részét, ugyanilyenből készültek a csakugyan hatalmas függönyök.Középen, kivilágítva volt az ebédlőasztal -ami szinte zavaróan furcsa alakú volt - , amin az ezüst evőeszközkészlet visszatükrözte a felette kb. egy méterrel lógó csillár fényét.
-Foglalj helyet! - szólított Bran, megkerült, és az egyik szék mögé lépett.Egy elegáns mozdulattal kihúzta maga előtt, pár lépést hátrálva, de közben engem nézett.
-Milyen udvarias.. -jegyeztem meg, és leültem előtte a székre. - Köszi.. - A hangom elcsuklott, amikor megfordultam, hogy viszonozzam Bran minden bizonnyali mosolyát, de hűlt helye volt.
-Lassú vagy, angyalka!
 A fejem a hang irányába kaptam, vagyis mellettem, a már nem üres széken.Összesen három szék volt, az asztal meg kerek, mint valami elcsúfított pókerasztal.
-Ezt meg hogy csináltad? - ámultam Branre, aki teljesen nyugodtan, kényelmesen helyezkedett el a giccsesre sikeredett ülőhelyén.
 Sehogyan sem értettem, hogy került egy tizedmásodperc alatt a hátam mögül a mellettem lévő betolt székre, egyetlen hang nélkül....hogy?
-Itt mindenki különleges - felelte - Mindenkinek van ereje...Vajon kitalálod, az enyém mi?
 Elgondolkodtam.Az asztalra fektettem a könyököm ls összefűztem a korom rajta.A szememet összeszűkítve fürkésztem Bran arcát.
 Ő utánzott.
-Gyors vagy. - Nem tipp volt; egy határozott kijelentés.
 Bran felnevetett.
-Megtudhatom, hogy jöttél rá? - kérdezte, hangjában egy cseppnyi gúnnyal.
 Felemeltem a csillogó kristály-poharat, ami aq tányérom mellett ékeskedett, és egy gyors mozdulattal belekortyoltam a benne kavargó tiszta vízbe.Visszatettem, és szimpadiasan megköszörültem a torkom.
-Meg - válaszoltam, szándékosan kicsit húzva az időt, és el is értem a várt hatást;Bran egy kissé ideges. - Két dolog merült fel bennem, azután a nap után, amikor idehoztatok, a liftes dolog, meg a most után.Amikor összeestem a liftben - Az emléktől elszorult kicsit a torkom -, akkor - folytattam rekettesen - mi lett volna egyszerűbb, mint a szobámba teleportálni.De nem tetted, úgyhogy a gyorsaság maradt.És meg is magyarázza, hogyan kerültél egyik percről a másikra a Mazda másik oldalára, és hogy hogyan kerültél ide, a hátam mögül.
-Hmm.. - nézett a szemembe, közben hátradőlt a székében, és enyhén bólogatott. - Ügyes kislány!
-Nem vagyok kislány! - tiltakoztam.
 Bran felvonta a szemöldökét.
-Valóban?
-Igen! - Végigmértem, szándékosan - nekem - kócos hajától, a kék ingéig, aminek felül néhány gombja ki volt gombolva, éppen csak annyira, hogy ne legyen feszes; nem volt rajta nyakkendő. - Nem lehetsz sokkal idősebb nálam. - állapítottam meg.
 Bran hirtelen komoly arcot vágott, előredőlt, az alkarját az asztal szélének támasztotta, ujjait összefűzte, és arra meredt.
-Én Marshall Foxszal egyidős vagyok.
  Az én mosolyom is lefagyott, a szívem hirtelen megállt, a gyomrom meg görcsbe rándult.
-Honnan ismered te őt? - kérdeztem halkan, majdnem suttogva.
 Bran komoran a szemembe nézett.
-Gondolkozz, Emily!
-Ő is itt van... - döbbentem rá, és egy könnycseppnek utat engedtem. - ...itt, a rezervátumban...ő is mágikus - Még egy könnycsepp.
 "Tizenhat évesen kerülnek ide...Addigra teljesedik ki az erejük" Eszembe jutott, amit Bran mondott.Marshall tizenhat évesen ment el, és azt mondta, Londonba, hogy ne egy egyszeű autókázás legyen a hozzájuk eljutás.Ha tudtam volna...
 Lesütöttem a szemem, hogy megszakítsam a szemkontaktusunk Brannel.Miért nem mondta előbb?Mondjuk a mikor el akartak hozni ide.Ha azt mondják, itt van Marshall, azonnal belementem volna.Vagy ezt most Bran azért hozta fel, hogy biztosra vegyék, visszajövök?
 Szeretem Lilyt és Rosst, nagyon is, de egyszer úgyis el kellene költöznöm.Igaz, hogy nagyon szeretnék még hosszú évekig velük lenni, minden nap nekik kívánni először "jó reggelt"-et.De Marshall a legjobb barátnőm, a nővérem, és egyszer megbeszéltünk, hogy majd együtt költözünk el, valami szép helyre.
 És most, két éve először itt van, velem egy épületben - ez majdnem ugyanaz.Eldöntöttem: ma még a saját ágyamban alszom, otthon, de utána visszajövök.Szeretem a szüleim, de számomra mindig Marshall volt az első.
-Ügyes kislány - mondta Bran.Nem tudom, rám, vagy barátnőmre értette.
 Nem néztem rá, ami valóban zavarta.Hirtelen megmarkolta az asztal szélét, és közelebb hajolt.
-Emily, én elmondtam volna, de... - az asztalra csapott - nem engedték, érted? - sziszegte mérgesen.
 Dühös volt.De nem rám, magára, és azokra, akik nem engedték neki, hogy elárulja nekem Marshall kilétét.Biztos látta, mennyire szeretem Marshallt, és sajnált.
 Még mindig nem néztem rá, úgy ejtettem a kezem az övére.
-Nem te tehetsz róla. - mondtam, már kicsit magabiztosabb hangon, habár még mindig könnyeztem.
 Bran kirántotta a kezét az enyém alól, és elkapta a csuklóm.Nagyon szorosan fogta, de nem húztam vissza, csak mozdulatlanul ültem, és kerültem a tekintetét.
-Ha én tehetnék róla, haragudnál? - kérdte halkan.
 Most egy kicsit pánikoltam, de ezt nem mutattam ki.Haragudni Branre?...Igen, talán egy kicsit, de ha az ő hibája is lett volna, sem haragudtam volna jobban rá.Bízom benne, és tudom, ha elmondhatta volna, már megtette volna.Ez a fontos.
-Nem a te hibád. - erősködtem, és a kezem - amelyiknek fogta Bran a csuklóm - az alkarjára tettem.
 Hirtelen elengedte a csuklóm, és még mindig dühödten fújt egyet.
-Emilia, az Isten szerelmére, nézz a szemembe!
  De én csak tovább csodáltam a néhány rózsaszirmot, ami az asztal közepén álló friss rózsacsokorból hullott ki, amikor lecsapott.Könnyedén, egyetlen hang nélkül felemeltem egyet, és Bran felé fújtam.Ő laza mozdulattal, de nagyon gyorsan - szinte alig láttam - elkapta.A tenyerébe fogta a kézfejem, felfordítva, és beleejtette a szirmot.Majd köré zárta az ujjaim, és rátette a másik kezét.Az én apró kacsóim eltűntek az ő kezeiben.
-Marshall sem nézett rám hetekig, mikor idehoztam, és megtudta, hazudnia kell neked. - mondta Bran nyugodtan, kényelmesen. - "Talán a húgom az én helyemben megbocsátana, de én nem vagyok egy védtelen kiscica.Ő igen...Nem tudom még, Bran, hogy nekem sikerül-e, ami neki viszont igen." - vitte kicsit "Marshallosabbra" a hangját.
 Igen, nyugtáztam magamban, hogy Marshall fogalmaz így, hogy ő nagyon is ismer, és ő mindig egy "kiscicához" hasonlított, és úgy beszélt rólam másnak:"a húgom".Én sem említettem nagyon másként, mint: "a nővérem".
Ezt alátámasztásul - és megbocsátásul egyben - én is ugyanúgy, ahogy Bran csinálta, a kezébe tettem egy s
-Emily - javítottam ki a hirtelen kitörését.
És végül a szemébe néztem.A szeme felcsillant, és mosolygott, de ez nem jutott el az arca többi részébe.

Mára ennyi! Már írom a folytatást! ;)
Sziasztok!

Kedves Olvasók!
Ha először léptek erre a blogra, ajánlom, előbb olvassátok el a "Könyv 1/1 + Bevezető" című bejegyzést, és aztán úgy haladjatok sorrendben!
Ha jártatok már itt, jó szórakozást kívánok!
Hol is tartottunk?

5.fejezet

 Bran körbevezetett az előcsarnokban.Amint megtudtam, a liftet és a bejárati ajtót körülölelő félemelet alatt mindkét oldalon egy-egy "lakás" húzódik - egy helyiség, ami fürdőre, konyhára és hálóra tagolódik - egy-egy őr számára.Ők ott laktak.
 Az alsóbb emeleteken nem jártunk, mert Bran azt mondta, ott az újoncok vannak, és nem volna jó ott mászkálni.Felzaklatja őket.Meg is értem.
-Vannak, akiket sokkosan érint a hír, valakit fellelkesít az új képessége. - magyarázta nekem Bran - A többje tizenhat évesen kerülnek ide. Akkorra teljesedik ki az erejük.Aztán egyik éjjel elhozzuk őket, ide, ahol megtudnak mindent..
-És a szülők? - háborogtam, mivel csak így nem lehet elhozni egy gyereket - márpedig egy tizenhat éves még gyerek.
-Nekik aznap reggelre levelet küldünk, amiben minden benne van, amit tudniuk kell. - Az utóbbi rész nyugtalanított, de inkább ráhagytam.
 Én két napig aludtam, vagyis a - végül is - gondviselőimnek címzett, már kibontott levél rég kihült a meleg ujjaktól, már kissé hullámosan meg száradt a kétnapos, gyászos könnyektől.
 Lehunytam a szemem, és hagytam, ahogy enyhén átvilágítson a szemhéjamon a lift gyenge megvilágítása.
-És az én szüleim, Bran?
 Éreztem az arcomon folyó, meleg könnyet, ami az állkapcsom vonalán megállt, és a cipőmre hullt.
 Bran nem válaszolt.Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, ott van-e még, nem csak képzeltem-e az egészet, de nem.Bran feszes háta kicsit megrogyott, de még így is egyenes gerinccel állt.A liftajtóra meredt, úgy tett, mintha én nem kérdeztem volna az ég világon semmit.
 Visszacsuktam a szemem, és megjelentek előttem...A milliónyi emlék Rosszal és Lilyvel töltött délutánok, éjszakák rossz álom miatt, mikor kicsit voltam.A szülinapjaim, amikor mindketten hangosan hálát adtak, hogy megszülettem.Vajon akkor születtem igazából?De nem érdekel, ha mégsem, én ezt fogom örökké a születésem időpontjának tartani.Erről eszembe jut a tizennegyedik szülinapom, amikor az egész házat rózsaszín, kislányos dolgokkal díszítették fel, mire hazaértem a suliból.A tortám is póni alakú volt, tizennégy szívecske alakú gyertyával.Így köszöntöttek el a gyerkkortól.Még most is a fejemben hallom Ross mély, apás nevetését, Lily tündöklő tekintetét, amikor rám nézett...és az illata.Lilynek olyan anya-illata volt, olyan isteni és erős volt, ami a szaglásomba ivódott...most is éreztem.A bicikli oktatás, hat éves koromban.Az általánosból való ballagásom.A költözködés.Minden eszembe jutott, mintha csak egy vágott kisfilmet néztem volna rólunk.
 A lábam megremegett, összeesni vágytam, összekuporodni, és a szüleim után zokogni, mint egy óvodás az első napján a szülei nélkül.De erre nem találtam jobb időpontot.
 A térdem enyhén összecsuklott.A sírás áttört az összes ennek megakadályozására való gátakon.Oldalra a falnak estem, vállam és halántékom a hűvös acélba nyomva, zokogva.
Bran hátrapördült és elkapott.A ballal a bal vállam, a jobbal a jobbat tartotta, így háttal kerültem elé, és megtartott.Meleg keze jéghideg karom szorongatta; nem eresztett el, én pedig nem tudtam tartani saját magam
 Akaratlanul is előrecsuklott a testem.Bran belátta, hogy ez így nem jó, úgyhogy megfordított, és átölelt.A karom közénk szorult, de így is szorított.Nagyon nagy támasz volt Bran - mindkét értelemben.Most már nagyon is értem a újoncokat.
-Cssst, cssst, Emily. - súgta halk, fátyolos hangon.Megnyugtató volt, mint az altató, amit egy anya dúdol, mégis új és szép, mint az első hó.A karja a hátamat fonta át, az állát meg a fejemre tette - borzasztó magas volt.
 Kiszabadítottam a kezem, hogy a lapockájánál megkapaszkodhassam a pulcsijában.Az arcomat a mellkasába fúrtam, még mindig szipogva.A sírás nem akart elállni.Alig vettem észre, hogy Bran megnyom egy másik gombot a lift terjedelmes szám oszlopai közül; irányt váltottunk.
 Amíg nem sokára ki nem nyílt az ajtó, maradtunk így.Aztán a tarkómat az egyik alkarjának támasztotta, a másikat a térdem alá rakta.Nem vagyok olyan kicsi, de abban biztos voltam, hogy szinte elvesztem a karjában.
 Kilépett a liftből, és balra indult egy kis folyosón, aztán jobbra be egy ajtón.A szobám, ismertem fel az útvonalat.Letett az ágyra.
 Úgy éreztem magam, mint egy súlyos sebesült, akit a legnagyobb odafigyeléssel kellett elhelyezni.Ahogy letett, a hajam az arcomba borult, de nem ráztam ki.Hagytam, hogy a nedves arcomra tapadjon.Bran tenyérlenyomatát még éreztem a karomon.
 Bran dühödten becsapta az ajtót.
 Nem tudtam, rám mérges-e vagy ha nem, miért.Odajött hozzám, és fejemnél leguggolt.Kisimította az arcomból a hajköteget, és csak miután mély étcsokoládé-barna szemébe révedtem, jöttem rá, hogy be van könnyezve.A sós folyadék drágakő-csillogást idézett a szemébe.
 Meg akartam szólalni, mondani akartam valamit, de csak ennyit tudtam elnyögni:
-Bran... - A sírás megint rám tört, és legyűrt.
-Csss, csss! - nyugtatgatott.
 Nem hallgattam rá, és újra kezdeni akartam valamit tehetetlen lényemmel, de csak könnyek jöttek, szavak alig ha.
 Valaki bejött.Alex nem vette észre, hogy mi folyik itt, úgyhogy beljebb lépett.Csak amikor a lábamhoz ért, esett le neki.Leült az ágy végébe, a kezét a lábamra ejtette.
-Emily.. - mondta halkan, mintha megidézett volna egy szellemet.Majd rájött arra is, hogy én képtelen vagyok válaszolni, mert épp fuldoklom a könnyeimtől, majd Branhez fordult. - Család?
 Bizonyára sok ilyet látott, hogy már felismeri ezt a kétségbeesett nyüszítést.
 Bran összeszorította az ajkait, és némán bólintott.
 Magassarkú kopogására kaptam fel a fejem.Nem éles volt a hang, mint a tűsarkúnál, hanem inkább tompa, mintha valaki trappolna egy öt centis telitalpúban.Jill megállt Alex mellett.Egy kisgyerekre emlékeztetett, amikor hisztizik, mert nem kapta meg a rég óta akart játékot.

-Csitt, Emilia!Csitt legyen!Zavar a nyüszítésed! - förmedt rám, meglepően komolyan, határozottan.
 Ekkor lettem biztos abban, hogy egyenesen gyűlölöm Jillt!Először is; Emiliának nevezett, amikor tudja hogy ki nem állhatom - Branéket is próbálom leszoktatni róla -, másodszor; ellenszenves velem, pedig még csak nem is ismer.Na meg "csitt", és "nyüszítés"...ilyet a kutyáknak mondanak.És Emilia Jasmine Bell/Howell nem egy kutya!
 Összeszedtem magam, abba hagytam a "nyüszítést", kővé keményítette az arcom a düh.Bran is kicsit odébb húzódott, mintha arra számítana, hogy felrobbanok - szó szerint.De csak szépen lassan felültem, kicsit igazgattam magamon, letöröltem az arcom, és felálltam.Bran minden moccanatommal együtt mozdult, mintha táncolnánk.De amikor feszesen Jill elé léptem, ő nem állt közénk - maradt kb. fél méterre a hátam mögött, félig szembe ezzel a kis kényes libával, aki tőlem alig 10 centire volt.
-Ne aggódj, pláza-cica, nem maradok sokáig! - Figyelmeztetés és fenyegetés egyszerre.
 Hátra fordultam megmutathassam Brannek; halál nyugodt vagyok, ő pedig rövid bólintással nyugtázta is.Visszapördültem. - Úgyhogy addig is, törődj a saját dolgoddal, oké? - Nem vártam választ, de ő nem is adott, csak max annyit, hogy felciccegett és kitopogott a bézs színű sarujában és nyolc centis nadrágjában, egy undorodó fintorral az arcán.
 Még engem is - nem hogy mást - meglepett, milyen erőteljes hangon kezdtem beszélni, a "nyüszítés" helyett.Rendíthetetlen voltam...
 Elmosolyodtam.De csak amíg az ajtó felé voltam, és talán Alex láthatta csak az apró, örömteli vigyort.De amit vissza, Branre néztem, válaszért, lecseréltem az arckifejezésem egy kérdő pillantásra.Nem is tudom, mire vártam választ.Esetleg arra, hogy hogy hagytam abba a sírást, mert Jill itt vinnyogott.Ha egyszerűen Bran és Alex vigasza nem használt?
 Bran válaszolt.
-A düh, vagy akár egy ajtó becsapása - Apró, leheletnyi, szintre észrevehetetlen, csak nekem szóló, de mosoly - segít egy kicsit... - biccentett.
 Talán a liftben ezért fordított először háttal, ezért nem válaszolt a kérdésemre, ezért csapta be az ajtót; ha nem is sírt, bekönnyezett.Nem tudok semmit Branről, úgyhogy nem tudom, minek hatására...talán a szülei miatt.
 Bran sötét szemei egyenesen az enyémbe meredtek.Észrevettem: mindig ügyel a szemkontaktusra.
-Ma éjjel otthon alszik.A - újra egy kis, láthatatlan más számára, de mosoly - saját ágyában. - mondta, de hiába még rám nézett én tudtam; Alexnek címezi. - Hazamész ma estére. - Ezt már nekem.

Mára ennyi!Folytatás egy másik fejezetben folytatódik! :)
Sziasztok!